Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1854)

Legbelsőbb, legféltettebb titkaidat ne mondd el

senkinek, akkor jársz a legjobban, több okból is,

hiszen a titok természete, hogy őrzöd, ezért 

kifecsegve megfosztod magad e minőségtől.

Pedig szükséged van rá, ha van, kialakult, úgy, mint

senkire sem tartozó gondolatod erről és

arról, vélemény, mit jobb nem szellőztetni, hiszen

ha arról mindenki mást mond, egyedül maradhatsz.

Nem kell idáig eljutni, meg kell várni, miként

alakul, és vagy igazunk lesz, és akkor lehet

hangoztatni, milyen régóta vélekedünk úgy,

vagy kiderül, tévedtünk, s akkor el kell engedni.

Inkább olyankor és olyanról kezdj beszélni, mi

senkinek nincs egészen birtokában, sem észben,

sem tapasztalatban, és akkor saját egyéni

meglátás jó cserealap a csevegésben.

Ezért is általában eszmei jellegűnek jó

lennie, mert két ember ugyanazon nem látja

ugyanazt, tehát ha nem kiegészítésre vár

tőled a partner, tényeken ne kezdj vitatkozni.

Mert nem tény az, hanem megragadott ismeret, s bár

nyilvánvalónak látszik, egész lelkünk benne van

ránk tett hatásának befogadásában, így nem

lesz azonos a képünk, mint nem vagyunk egyformák.

Mégis, akkor tehát ne szólaljunk meg, avagy mikor kell?

– hát, ha kérdeznek, s a kérdés mutatja mily szintű

választ várnak, és ne is menjünk tovább, túlzásba

esve, olyat is megpendítve, mi nem volt kérdés.

Hagyjunk valamiféle tartalékot magunknak,

arra az esetre, ha nem kielégítőnek

mondják, amit feleltünk, és ha nem folytatjuk,

nem hagynak nyugton, s a végén sarokba szorítnak.

Ilyen többletet egyébként kihozhat belőlünk

őszinte kíváncsiság is, díjazzuk az igaz

érdeklődést irányunkban, előkotorva

rejtettebb tudásunk közül, ami szóba jöhet.

Mert a titokféleségeink rétegzettek, és

vannak felszínesebbek és mélyebbek, függően

kidolgozottsági állapotuktól és élet-

területtől, mikor nem eshet mindenről még szó.

Elég, ha mi magunk valamit tabutémának

tekintünk, akkor mondjuk, hogy nem szeretnénk arról

beszélni, s arról se, miért nem, de már ekkor is

eláruljuk magunkat, mitől idegenkedünk.

A piramisalak nem jó hasonlata annak,

ahogy bensőségességünk felépül, mert nem csúcsot

látunk a tetején, hiszen mélységei vannak,

végtelenbe fúródva alján, teteje széles.

Ahogy magunkra és a világra nézünk, vajon

megszólítjuk-e magunkat, titokban tartva, mit

beszélünk, és a világról ugyanígy, még ha nem

várunk is rá választ, Istentől, mert az nekünk van.

Ahogy értékeljük magunkat, le- vagy felemelt

állapotnak, eredménynek, aztán másokat is,

ki mire vitte, mit érünk így együtt maiak,

mit várhatunk magunktól, s hogy lehetne az még több.