Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 191.

 191.

Nem az idő múlik, hanem mi múlunk ki

világból, ki hamarabb, ki később, s aki

marad, felméri a sors mulandóságát:

ha hordozója nincs már itt, már a sorsa sincs.

Aki itt van, alakítja a sorsát, félig-

meddig, mert zömébe nincs beleszólása,

csak látszatra, de ez üdvös kapaszkodónk,

megőriz fátumszerűségtől sokáig.

Kettő együtt tehát, akaratunk és sors,

miáltal önmagunk vagyunk életünkben,

„szándékunk szerint”, mondjuk, és „szerencsével”

érünk el bármit, ezért kell törekedni.

Hanyatló, elmúló testtel párhuzamban

lelkünk egésze áll szemben halhatatlan,

mert az innen eltűnő sors folytatódik,

ahogy születésünk előtt is fennállt már.

A kérdés nem az, hogy hol, hanem hogy miként,

mert csak az itt ismerős, az ott tárgytalan,

s ahogy lelkünkkel egymáshoz kapcsolódunk,

lesz kulcsa létünk szakadatlanságának.

Vigasz az időben élőknek kell, pedig

tehát az időtlenség nem sorstalanság,

sőt fordítva: abban lenni sorsteljesség,

testetlen lelkek korlátlan közössége.