Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1933)

Egy mindenki ellen, lehetetlenség, de olykor

meg kell próbálni, ha másként nem tudjuk felhívni

a figyelmet igazunkra, meggyőződésünkre,

aminek mások még közelébe sem kerültek.

Egy mindenki ellen, sokszor csupán hangzatosság,

mert nincs is ellenállás a többségben, az nem tud

róla, milyen kezdeményezéssel éltünk, és

csak kevesen vannak, akik rájuk hivatkoznak.

Egy mindenki ellen, ez nem is igaz néhanap,

bár úgy látszik, hiszen csupán ellenvéleménnyel,

ellenállással találkozunk, aminek oka,

hogy kis körben terjesztjük csodás újdonságunkat.

Egy mindenki ellen, gyakran megvalósul élet

és játék forgatagában, úgy kiosztva szerep,

csak az irányító tudja, mi következik, így

rá figyel mindenki, aki benne van a körben.

Egy mindenki ellen, már kisgyerekek közt is jól

megfigyelhető, „találd ki, mire gondoltam”, és

az összes többi találgatja, de csak ő tudja,

mire, igaz, itt már egészen szűk körben vagyunk.

Egy mindenki ellen tehát módszertanilag is

megragadható, nemcsak tartalmilag, sokaság

kezelése során kisebbség, sőt egyén van

a döntéshez szükséges valós tudás birtokában.

Egy mindenki ellen ugyanis nem ellenséges

magatartás alapvetően, hanem érvényes

gyakorlat a munkamegosztás menetében, mert

az önállóan elért eredményt ítélik meg.

Egy mindenki ellen védi meg magát közönség

előtt a hangversenyteremben nemcsak szólista,

mert hangtévesztés, melléfogás kihangzik, kirí

egész összhangzatából, tudjuk, ki követte el.

Egy mindenki ellen, különösen tudósok közt,

tudományos közlések terén bevett eljárás,

olyat letenni, mi még nem volt, minősítéskor,

vagy felfedezés lényege, hogy mindenkit meglep.

Egy mindenki ellen, isteni kinyilatkoztatás,

de értünk született, vagy születik azóta is

értelmezések óriási tömegében, de azt

mindig egy ember teszi, összes többit szolgálva.