Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1957)

Benne vagyunk a zsongásban talpunktól a fejünk

búbjáig, belevettetve élet közepébe,

sodródunk is vele, ámde néha szétpillantunk,

s csodálkozva kérdezgetjük, hogy mi ez az egész.

Mi ez az ez, ez itt? Nem az, mi velünk történik,

nemcsak mi magunk, hanem ami körülvesz minket,

de úgy látszik, kívül vagyunk rajta, mégis benne

vagyunk, olyan, mintha nem lenne s csak mi létezünk.

Mi ez az és, ami összekapcsol azzal minket,

meg a nyelvünk, mi átcsap gondolkodásba 

s ezáltal nemcsak látunk másokat, látnak téged,

és tudják, ki vagy, de hogy mi az ember, azt még nem.

Arról külön kell elmélkedni, mert nem elég, hogy

ezt itt te vagy, avagy valaki más, mégha minden

embert személyesen ismernénk is, a folyamat,

amit alkotunk, beláthatatlan gazdagságú ‒

számosságú, bonyolultságú, hasznos szépségű,

olyannyira, hogy eltakarja ezt az egyszerű

kérdést, így aztán a többség nem kérdezi, és

csúnya szemmel néz azokra, akik feszegetik.

Lényeglátásnak mondhatnánk, ha tudnánk, minek a

lényege az, s ennek következtében tehát a

tudásunk hamis, vagy ha nem, mert működőképes,

akkor felszínes, mert csak a jelenségről szóló.

Van persze szavunk, fogalmunk a szóban forgóra,

valóságnak nevezzük, s ez közelebb visz hozzá

annyiban, szétválasztja a kettőt, illetve a

hármat, s további hamis állítással jön elő.

Hogy a valóság a lényeg, de nem bizonyítja,

nem is bizonyíthatja, ha jelenséghez képest

határozta meg tehát mindkettőt, leírván

legfontosabb tulajdonságukat, de nem az ezt.

Majdnem közmegegyezett válasz, hogy ez az Isten

akaratából jövő létezés, ő tehát a

forrás, a lét maga, ezért nincs beleszólása

a létezőknek a dologba, nem birtokolják.

Csak megélik, képviselik Isten akaratát,

s bár élettelenek nem ilyenek, viszont mivel

szükségesek az élethez, ugyanonnan jönnek,

az isteni tervezés első lépcsőfokaként.

A másik kettő tehát az élet és a szellem,

amit a lélekben látunk összpontosulni, de

ez ugyan jó magyarázata annak, ami van,

sőt megnyugtató, de a kételynek még helyet hagy.

Mert másik szálon, a gondolat szárnyán repülve

azt tapasztaljuk, hogy akkor megyünk jól előre,

ha lecseréljük elavult elméleteinket

jobbra, de attól még az örök kérdés megmarad.

És nemcsak az ezre vonatkozóan, de Isten

kifürkészhetetlenség természetére, ami, ha a

szellemünket is ő alkotta, nehogy elhiggyük,

hogy az ő szellemiség-léte megismerhető.

És talán így jó, mert megcsömörölnénk ‒ a teljes

tudástól; vagy kétségbeesnénk, hogy nincs már tovább

kutatandó, elérendő cél, befagynánk abban

az ezbe, törvény: nyugtalan vagyok, tehát vagyok.