Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1958)

Nagy kincsünk az emlékezet, nagyobb, mint gondolnánk,

rá épül a gondolkodásunk, de nemcsak rövid-

és hosszútávú változata segítségével,

hanem mondataink helyes összerakásával.

Hogy miről állítok és mit, már előzetesen

megragadott fogalmi szereplőkkel történik,

a szavak nem kimondással keletkeznek, hanem

emlékezett-tartalmak odaítélésével.

Hová? Hát, az adott összefüggéseknek, vagy épp rá,

a pillanat törtrésze alatt történik a két

fél azonosításának, hasonlósága

megállapítása mozzanata, s indul beszéd.

És ezért az emlékezőképesség nagyban hat

az akaratra is, mielőtt megszólalnánk, már

működőképességét bizonyított kapcsolat

kelt fel szándékot megszólalásra egyáltalán.

Jól-rosszul, tehetjük hozzá, mert az emlékezést

érzelmek is befolyásolják, amiket meg a

történések kiértékelése, így hát megélt

események hatására dicsérünk és szidunk.

Valamit és valakit, de még ha nyilvánvaló

is tévedésünk mások számára, akiket nem

zavar ebben semmilyen emlék, igaznak véljük

és bizonyítás fejtegetése nélkül állítjuk.

Pedig hát könnyen belátható lenne elfogult

látásmód bizonyos helyzetekben, ahová az

egyéni érdek, vagy évezredes hiedelem

betonoz be bennünket, foglalkozni kell vele.

Kellene, és könnyen megtehetnénk, mert felnőttként

már kitanultuk az élet csínját-bínját, semmi

akadálya beidegződés vizsgálatának,

csak az a tudattalan ható emlék ne lenne.

Az erősebb bennünk minden fogadkozásnál, hogy

a jelenkor tudományosan is bizonyított

színvonalán akarunk élni fontos fogalmak

jelentését illetően, belátottak szerint.

Igen nehéz ez a javítás, mert a korábbi

ismeretek mélyebbre vésődtek, mint a mai

jobbak képesek, ezeket „csak” az ész sürgetné,

azok meg nekünk kedves személyekhez kötöttek.

Vagy ha ellenszenves volt a tanár, a tantárgyat

is elkerültük bőszen, s e téren épp hiányos

maradt a világismeretünk, ezért kellene

jobban kidolgozni a tanítás módszertanát.

Avagy a másik véglet esetében meglátni

magunkban, hogy milyen igénytelen örömökkel

szédített meg az élet, bevésődött a kisebb jó

és akadályozza aztán a nagyobb elnyerését.

Így hát emlékképek kezelése nem véletlen

folyik az egészséges, különösen családi

környezetben, szülő és gyerek közösen teszi

helyre, ha nem megfelelőn szólt róla a mese. 

Ugyanilyet kellene a nemzeti létünkkel

tenni, folyamatosan beépítve a feltárt

új tényeket, mégpedig mindegyik olyan népnél,

aki nemzetként volt jelen a történelemben.