Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1960)

Sokan büszkék a származásukra, de nem tudjuk,

pontosan mit értenek ez alatt, felmenőik

nagyszerű tetteit gondolják-e magukénak,

vagy valami rejtelmes családi adottságot.

Mert az rendben lévő, hogy saját teljesítményre,

eredményességre úgy tekintünk, mint dicséret

váróra, megveregethetjük a vállunkat,

mikor valamit elértünk és miénk az érdem.

A nemesi származás is tiszteletre méltó,

emelkedettség, ami ugyan a múltból jön, de

jelenbeli magatartás felé követelményt

támaszt, újból és újból kiérdemlendő a rang.

De amikor pusztán a jónevűség, vagy testi

tulajdonság kiemelkedő mivolta miatt

duzzad a kebel, kérdéses a büszkeség, nehogy

elfogultságból fakadjon, önértékelésből.

Az lehet elfogulatlanul megfelelő, de

akkor önbizalom is társul hozzá, amely nem

kezdeményez magára irányuló, biztató

bemutatkozást, megvárja mások ítéletét.

Idegen tollakkal ékeskedni sem ildomos,

és nem becsületes ráadásul, ezért aztán

a közömbösítő megoldást választja, aki

származását fitogtatja, hogy eddig eljutott.

Viszont amit már megtettünk, elértünk ‒ alkotás, 

sok munka, gondolatépítmény, gyermekvállalás

és -nevelés ‒ igenis lehet büszkeség tárgya,

de az tehát nem mi vagyunk, hanem szüleményünk.

A származás nemcsak leszármazást jelent szülő

s ő szülője – és így tovább – vonatkozásában,

hanem nemzeti vagy vallási azonosítást,

nyelvi és hitbéli sajátosságot jelenben.

Üres lehet a felszínes azonosulásból

fakadó, önelégült nemzeti érzés is, ha

külső jegyek alapján jellemzett műveltséghez

kapcsol, nincs meg a belső felindulás és összhang.

A méltóságérzetünket veszélyeztetjük, hogy

dölyfös önelégültség vesz rajtunk erőt, mikor

bizonytalan viszony kifejezését használjuk, 

a valamilyen származásra büszke fogalmát.