Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1966)

Sokan reménykednek, hogy megjavulnak a dolgok,

s nem akarnak rosszabbat, mint ami van, érzékük

nem is jelzi még, amivel riogatják őket,

tanácstalanok, mert viszonylag jólétben élnek.

Azt remélik tehát, hogy mindenkinek lehető

lesz felzárkózni legalább az ő szintjükre, és

nem ők fognak leesni oda, mint ahol egyes

vélemények szerint már sokan vannak, szenvednek.

Kevésbé jut eszébe kissé megtévesztettek

célközönségének, utánanézzen, igaz-e,

amit hall, tényleg olyan rossz-e a helyzet, de még

arra sem figyel, hogy ő mit él át, többet akar.

Az is lehet, hogy nem, csak kimaradna mindenből

és a hangosabbra hallgat, viszont a tagadás

könnyebb, bizonyítani nehezebb, megtévesztő

a helyzet, ki fog itt hasznos igazságot tenni?

Hát a nép, aki végülis választ jó és rossz közt,

ami az utóbbi időben lefokozódott,

és azt sulykolják, a kevésbé rosszra szavazz majd,

mintha az a rosszaság megbocsátható lenne.

De nem az, és törekednünk kellene elérni,

hogy jó és jobb között lehessen választani, s ha

ki eleve nem ezt az igényt nyújtja, ki legyen

zárva boldogítani akarók közül.

Könnyű mondani, meglátva ezt az összefüggést

annak, aki megtanulta, sőt tanította is,

de a megvalósításhoz neki sincs receptje,

a gyakorlat más, az biz úgy puffan, ahogy esik.

Kissé humorosan fogalmazzák ezt érintett

szakemberek, de nem szabad elsiklani rajta,

valahol el kell kezdeni a változást, számon

kell kérni az elméletet, ha rossz a gyakorlat.

Előhívni a józan észt a fejünkből, merni

gondolkozni a tapasztaltakon, levonva a

következtetést, mi a rövid- és hosszútávú

feladat, helyi vagy országos szintű tárgy szerint.

Mert a legtöbb bajunk az erőforráshiányból

fakad, okosság nemcsak ennek felismerése, 

de termelési színvonalemelés maga,

mihez kultúra kell, nemcsak ügyesség, akarás.

S ha megtanultuk meglátni valóságosnak 

a helyzetünket, hajlamosabbak leszünk tenni

a javításért, s főleg eredményesebbek, kezdjünk

hát reménységre okot adó tevékenységbe!