Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2003)

Napsütésnek mondott áldáshalmazban élünk,

ehhez képest minden természeti jelenség csak

másodlagos, még ha hatásában a jégesőt

elébe is tesszük, vagy ha beborul ránk az ég.

Ám máshol – és máskor itt is – süt a Nap, elküldi

az élethez alapvető sugarait, melyek

nemcsak a növényeket keltik ki és táplálják,

a mi hangulatunkat is magasba emelik.

Télen is, nemcsak nyáron, és a festészetben is,

nemcsak a mezőgazdaságban fejti ki

erejét, napsugaras táj képén ámuldozunk,

s a vihar félelmetes ábrázolásán rettegünk.

Mi lenne velünk Napunk nélkül, ritkán tesszük fel

ezt a kérdést, de mindig ott motoszkál kisagyunk

viszketésében a fejünk hátulján, mögöttes

tudást elhesegetünk, mennyire függünk tőle.

Talán már nem félünk tőle, a csillagászati

ismeretünk róla elegendő hozzá, de

azért a részleteket vizsgálók találnak ott,

a Nap-felszínen izgalmat, és meg is osztják velünk.  

Korábbi hosszú időn át Napisten-tisztelet

jellemezte az embert, eme istenfélelem

azonban építette alkalmazkodó énünk,

de a mai Napkitörés-látvány megrendítő.

Amint sokakat kiábrándít a személytelen

égitest tudata, s hogy majd egyszer kimerül a

fúziós kohó, ahol nagy nyomás új elemmé

egyesít legkönnyebbet, és ekkor szabadul fel

vagy ki a fény és jön el minket boldogítani.

Nem is Nap-természeten gondolkodunk el borús

lelkülettel, hanem magunkat ítéljük, ugyan

talán nem kiszolgáltatottnak, de igen piciny 

szereplőnek a Világegyetemben, paránynak.

Még az értelmetlenség is felmerülhet, mikor

ennyire kiszámítottan maga vezérelte

következményekkel lát el minket nagy csillagunk, 

viszont e keretek bizonysága biztonságot ad.

Ezen belül kell tehát teljesítményt nyújtanunk, 

amihez legfőbb saját eszközünk az értelmünk,

minden mást Napunk intéz, erőnket izmainkból,

s rendszerességet világunkban, min építkezünk.