Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2004)

-

Himnusz és Szózat olyan nemzeti imádságunk,

melyben megnyugszik a lelkünk, szellemi nagyságot

érzékel, él át minden körülmény között, telve

szívünk szeretettel hazánk s örök népe iránt.

Történelmi összefüggésekre utal egyik,

magátólértetődő kötelességre másik,

értékelést és biztatást tartalmaz mindkettő, 

jó és rossz sors-vállalást legszentebb közösséggel.

Hogy emelt fővel élhetünk az emberiség nagy

családja kötelékében, alkotva azt kezdet

kezdetétől és kiérdemelve tudásunkkal,

szorgalmunkkal ott a többit vezető szerepet.

Vagy inkább forrásnak mondhatnánk, ahogy innen, jól 

megszaporodott testvéreink, szétrajzottak a

világ minden tájára, vitték a földművelést,

kézművesügyességet és a fémművészetet.

Olyan felfogást, elképzelést, sőt elméletet

az életforgandóságról és állandóságról,

mi azóta párját ritkítja, mert valóságos

alapon nyugodott képességünket tekintve.

Miként viszonyuljunk születéshez és halálhoz,

a természet jelenségeihez, lelkünk s eszünk

termelte eszméinkhez, egymáshoz életkorok

szerint, valamint a szép örök igazságokhoz.

Mindez évtízezekig rendben is volt, semmi sem

zavarta meg a békés építkezést abban az

összefüggésben, ami az embertől függő volt,

megtettünk mindent, amit a természet engedett.

Ám néha, néhol romlása nagyobb volt, mint amit

sújtottja önromlás nélkül el tudott viselni,

de ez tőlünk messzire lévő tájakon történt,

a mi vidékünk maradt tejjel-mézzel folyó föld.

Így túlélési ösztönünk nem sérült, de célpont

lett elvadult harciasok számára itteni

húsosfazék melletti létezés ugyanúgy, mint

aranyimádat kényszerű kielégítése.

Ugyan fegyvert honvédelemre mi is gyártottunk,

ámde támadóink mindig túlerőben voltak,

legyőzettünk sokszor, de mindig feltámadtunk, így

legdicsőbb tettünk: még ma is „él nemzet e hazán”.