Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2006)

Nem minden téma hever az utcán, sőt, az a jó,

ha ott kevesen hevernek, sem balesetben nem

kerültek földre, sem a hajléktalanság miatt,

békebelinek mondott viszonyokat szeretünk.

De hogy aztán több van-e földön és egen, mintsem

azt bölcselmünk álmodni képes, nagyban tőlünk függ,

rajtunk múlik, egyik embernek elég az adott,

másik viszont felemelkedne a csillagokig.

Átlagnak mondani a képzeletszegényt igen

helytelen azonban, mert nem erről van szó mostan,

a való világ megítélése elég színes

lehet annak is, aki nem vágyakozik azon túlra.

Aki pedig oda törekszik, egyáltalán nem

az életen túlra gondol, hanem teremtésre,

szem nem látta, fül nem hallotta dolgokat remél

bevonzani látókörébe elmeerővel.

Lehet ez pillanatról pillanatra születő

alkotás éppúgy, mint a legmerészebb gondolat-

kaland elméleti eredménye, a részecskefizikától

feltételezett történelemhamisításig.

E két területvéglet viszont jól megmutatja

elviség hatását életünk korszakaira,

hogy milyen eszközök álltak rendelkezésünkre,

és hogyan kezeltük szellemi adottságunkat.

E kereten belül voltak eltérő, újító

mozgások, néha húzóerővé válhattak, vagy

leverték a lázadást, ha a fennálló rendet

veszélyeztette, nehéz túl látni kerítésen.

Karámon, mesterséges látóhatáron, amit

magunknak húztunk, aköré csoportosítva a

lehetetlenségeknek mondottakat, veszélyesnek

tartva, istenkísértésnek feszegetésüket.

Még Istent magát is keresztre feszítette ez

a szűklátókörűség, ami már régóta nem

a természetről szólt, annak rejtelmeit vastag

takaróval elzárva kíváncsi szemek elől.

Hanem a bevett, megrögzött társadalmi rendről,

melyben Istenre úgy hivatkoztak, mint akinek

egyik nép kedvence lehet, s a többi pária,

egyik ember magasrendű, a másik alacsony.

S mikor ezt az elfajulást a kufárkodásból

származtatjuk, nem állunk messze az igazságtól,

ráadásul a haszonszerzés mozgat mindenkit,

vagy hogy ne így legyen, kevés hozzá a képzelet.

Viszont a természetismeret kész tények elé

állított bennünket, az emberiség egészét

illetően, választanunk kell, hogy eddigiek

szerint megsemmisítjük-e magunkat, vagy az új

ember megújult világát kezdjük építeni,

amihez egyébként minden adottságunk megvan,

de eszmefalak zárják el tőlünk használatukat,

tárjuk fel hát igaz történelmünk oda s vissza.

Előrefelé világos, hogy mi a cél és az

eszköz, béke és fegyvertelenség, hatványozott

mindenkinek hasznos eredményességgel, hátra

viszont már látszik az első meglepő mozzanat.

Ez pedig nem más, minthogy a legkésőbbi idők

során állították úgy össze a régmúltat a

mi mai féken tartásunkra, hogy abban a harc,

vadállatság természetes, abból szelídültünk. 

Pedig már akkor megvolt minden jónak a magja

bennünk, szelíd lelkületünkben éppúgy, mint kezünk

ügyességében, emberként alig változunk, de az

embertelenség egyre kegyetlenebb arcot ölt.

Nem arrafelé kell tehát keresni, oh, Horáció,

a többletet, mi mindegyre áthidalta élet

és világ nehézségeit, szakadékait, de

a magunk jobbik énén belül, végtelen hittel. 

Ajánlás:

Olvasó! – aki ha magyar vagy, nem csodálkozol 

e megrögzött múlt-átértékelés követelményen,

hisz öreg Csaba vezér is állandóan kérte

unokáktól Pannónia visszafoglalását.

Mi pedig nem engedtünk ’48-ból, és „Nem, nem,

soha!" ‒ Latin scita nevünk, a tudás népére

utal, az mi voltunk, s leszünk, ha sikerül újra

és újra megmentenünk ezt a szép világunkat.