Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2010)

Siratódallal nem temetünk ma már, énekét

viszont mintha egyéni élet helyett az egész

emberiség fölött kellene tényleg kántálni,

elsorolva benne az összes siratnivalót.

Előre, ha egyszer úgy tudjuk, halála után

– mit görög szóval jelzett bombák sora okozhat –

senki ember nem marad a többit eltemetni,

a kép borzalmas: tele a föld hullahegyekkel.

És azért kell, figyelmeztetésül, e szertartást

így előre elvégezni, hogy rádöbbenjünk, mit

vesztenénk, mi történne, ha mégis megtörténne,

s milyen felelősséget kell vállalni ellene.

Honnan hová jutottunk, értékét felidézni,

úgy látszik, nem elég az iskolai tananyag,

ha a felnőttek világa kockázatot vállal

mindent elpusztítani maga körül balgatag.

Olyan rendszert fenntartani akar akarattal,

amelynek vége csak végromlás lehet, és ha egy

bolond százat csinál, akkor komolyan kell venni 

gyógyításunk, további észbomlást megszüntetni.

Tudatosítani, hogy nem elég békeharcnak

mondott áltevékenységben bízni, valós békét

háborúra készülődés eltörlése jelent,

mert fegyverek árnyéka eltakarja a Napot.

S ama szépet és jót, amit az ember teremtett,

ahogy magát minden élőlény fölé emelte,

megszülte elméjében a szellemi világot,

belefoglalva az isteni végtelenséget.

„Hajh, de bűneink miatt...” – mondja Himnusz-költőnk,

 de az nem mindenkire vonatkozó ítélet,

nem végítélet, hanem a világrendezőket

ostorozás, akinek nem inge, ne vegye föl.

Meghasonlás, kirekesztés és kicsinyes önzés

emelkedettség hivatása s önfeláldozás

helyén, amit a modern történelemszemlélet

szükségszerűnek állít, kemény bírálat helyett.

Így aztán uralkodó helyzetűek családi

perpatvaraiból ókori világháborút

fabrikáltak, s tanítják váltig, mintha erőszak

lenne helyes emberi haladás mozgatója.

Világmegismerés tényeinek ütközését

részérdekekkel, nem engedhetjük tovább hazug

érveléssel háttérbe szorítani, igazság

igazságosságát kell győzelemre vezetnünk.

Sok a feladat, hogy ne temetés legyen, hanem

örökös megújulás, lelkesen elvégezve

megőrizhetjük emberi képességeinket,

világunkat, boldoggá téve – mint lehet – magunk.