Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2023)

Legalább kétféle meglátása van annak, hogy

e világunkat Isten adta, vagy magától

keletkezett, miben harmadik út nincs, de most a

két állításhoz való viszonyunkról beszélünk.

Arról, hogy leragadunk egyik vagy másik mellett,

és azt kezdjük el bizonyítani magunknak, vagy

kételkedünk benne, és nem a másik miatt, nem

azt bevonva, hanem önmagában, híveként.

Egyikhez vagy másikhoz neveltetésünknél és

kiképzett állapotunktól függően jutunk, nem

tudunk lázadni ellene alapvetően, csak

felszínesen, további megerősítés végett.

Mert még a kétségekre adott válasz is abba

az irányba mutat, hogy ne keverjük a kettőt, 

a kiindulás meghatározza az eredményt,

mint a sakkban a megnyitás, végig kell játszanunk.

Istenhívő megtalálja módját, ha nagyon

akarja, hogy még a részecskefizikában is

bizonyságra jusson, Isten jelölte ki az

elektronpályákat, létrehozva elemeket.

Az anyaghívő pedig a végtelenségbe tud

kapaszkodni, hogy ott minden megtörténhet, még az idő

is keletkezhet, vagy valami a semmiből, van

rá elég lehetőség, ha egyszer végtelen.

Mert a mi látásunkat különösen, de a

gondolkodásunkat is a véges határozza

meg, éppen a parányok világa mutatja, és

a csillagoké, nem látunk túl határainkon.

De megszoktuk, hogy igen, hogy oda mégis tudunk

tenni valakit vagy valamit, Istent, természet-

folytatást, Deus sive Natura,[1] nagybetűvel

utóbbi is, mindenképpen megoldjuk a dolgot.

És ez inkább jó, mint rossz, reménykeltő jövőre

nézve, mert világunk megosztottsága oda fut

ma már, hogy az egészet elpusztítaná inkább,

nehogy az ő világnézete alul maradjon.

De ebben valójában nincs oly éles ellentét,

mint amely látszat felhergeli a feleket a 

világégés kockáztatásáig, csak ellentmondás

feszül köztük, ugyanazt máshonnan közelítik.

Más az érdekük, egyértelmű, hogy ez dönti el

szemüvegük fénytörését, fénysötétítését,

pedig a megvilágosodást hirdetik, sőt az

felvilágosodás, iránya egünk célozza.

Egyik az igaz hit, másik megújított felől,

de Isten-szolgálatra hivatkozik mindegyik,

hisz’ anyagelvűség sem lett világméretűvé,

tudósok nagy része szintén megtalálja Istent.

Éppen ezért annyira érthetetlen, más szóval

nagy a bűnük, akik az ember földi életét

veszélyeztetik, és most már teljes egészében,

micsoda nagy önzés mozgatja őket kárunkra.

E károkozásból származnak világpusztító

fegyverek, valamint megtévesztő eszmerendszer

támogatása, kiterjesztése, ha egyszer nincs

benne alapvető különbség, vágyerőltetés.

De már nem az Isten és a végtelen a céljuk,

hanem az evilági hatalom megtartása,

tantalanságuk leleleplezve, ragaszkodhatunk

Isten avagy a természet végtelenségéhez.

[1] „Deus sive natura” = Isten, azaz a természet. (Spinoza)