Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2024)

Van benned vízvágy? – akkor mindent értesz, suttogó

sustorgás, csámpogás, lyukakból ki és be, s azok

a tompa beszédhangok, ha alámerülsz, más nincs,

gyerekzsivaj gyógyfürdőben amúgy is ritkaság.

A víz olyan, mintha olajos lenne, de ezt csak

a sima érintésű bőrödön érzed, mert szép tiszta,

ahogy belelépsz, belemerülsz a nem túl meleg

levegőről, elzsibbaszt futkározó borzongás.

Tiéd e világ, külvilág könnyen kizárható,

fokozódik testhőmérsékleted s élvezeted,

mozogsz kissé, hátha még jobban átjár gyógynedv

ereje, felhalmozódik izületedben kén.

Hogy hogyan, nem tudod, csak a hiedelem számít,

hogy évente legalább egy nap eltöltendő ily

helyen, és akkor rendben lesz a forgód, könyököd,

meg a térded, bokád, vállad, s ujjaid bügyke is.

A török Buda melletti lőporgyárvár őrlő kerekei alatt

asszonyok negyveneztek, kifolyó forró vízben

egyszerre csak olyan rövid ideig bírták, hogy

a gyógyhatáshoz negyvenszer kellett mártózniuk.

De nem a török hozta ide a fürdőkultuszt,

korábbi királyaink is szerették a vizet,

nem véletlen volt sok forrás a fővárosunkban,

a fürdővíz megléte vonzotta oda őket.

Azóta mindenki kiéli magát fürdéssel

egybekötött nyaralás ügyben, tenger elbújhat

a termál népszerűsége mögött, különösen

hogy a gyógyulás biztos reményével párosul.

Nehéz kijönni, de csak kell szünetet tartani,

gőzölgünk s bemegyünk a langyosabb medencébe

lehűlni, ahol nemsokára szinte vacogunk

és rohanunk vissza a forróba, elmerülni.

Nem a gondolattalanság gyógyít, világos, de az is jól

esik itt, nem vitás, fontosabb a test ellazulása, hogy

már mintha súly húzna le a medence aljára,

kellemes erős fáradtság lesz ebből estére.