Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2027)

Lehetnénk olyan gazdagok idő és érdeklődés

képessége tekintetében, hogy felkeressük

legalább az elmúlt két-három évszázad írott,

rajzolt és fényképezett emlékei tárházát.

Mert egyre több minden elérhető már, naprakész

képünk lehet a legkisebb részletekről is, mert

akkor arra figyeltek leginkább, nekünk úgy tűnik,

el is vesztek benne, de aztán látjuk értelmét.

És azt, hogy ők maguk dolgozták ki azokat az

általánosításokat, melyeket használunk

a mai napig, s bár a következtetésüket

nem mindet, miénkkel is így tesz majd az utókor.

A nyelvi fordulatosságot irigyelhetjük

tőlük, utánozni szabad, hogy szabatos legyen

fogalmazás, hosszú körmondatok mesterei

voltak, kapkodjuk fejünket, hát ez meg hogy lehet.

Utalás, utalás hátán, ne kelljen ismételt

szavakkal, állításokkal bonyolítani a

mondatot, ami éppen ettől nehéz nekünk, meg

aztán mellérendelés végtelen folytatódik.

Egyenrangúak a szereplők mondattanilag,

szórendi kiemelés végigfut az egészen,

meg a számtalan toldalék finom értelmei,

jó érzés látni régen is ilyen szép nyelvünket.

És akkor még a tartalmakat nem említettük,

sokkal fontosabb, lényegesebb, mert alapvetőbb,

valamik első előfordulásáról számol

be, nincs üresjárat, megdolgoznak figyelmünkért.

Egy idő után már folyékonyan olvassuk a

gótbetűket, meg ha latin keveredik közé,

szégyelljük, hogy fordítógépet használunk, ők még

akkor értették, görögöt is, mint mi az angolt.

Ámde a legnagyobb élmény nem az újdonságé,

hanem annak varázsa, hogy mennyire olyanok

vagyunk, mint ők, egysrófra jár a gondolkodásunk,

emberi egyetemesség visszafelé is van.

Sőt, mivel sokminden forrásánál vagyunk náluk,

eredeti tanulsággal éles meglátásuk,

jó érezni jókedélyű társalgásunk velük,

akik mink is lehettünk volna, s leszünk egykoron.