Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2047)

Teljeskörű tudatosságot ne várj magadtól,

de másoktól se persze, sem egyszerre nem fér be

saját világunk a fejünkbe, sem egymás után,

s nem fogunk mindenre emlékezni, mi megtörtént.

Velünk és közeli s távoli környezetünkkel,

sokszor megkülönböztetni sem tudjuk magunktól,

elhatárolni, mi vonatkozik ránk és mi nem,

sodródunk, avagy utazunk események hátán.

Másoldalról viszont jó ez a sokaság, ez a

sokrétűség, lubickolunk benne, felüdít a

változatosság, pillangóként szállunk egyikről

a másikra, egyikkel pihenjük ki a másikat.

Esemény és történés különbségét sem látjuk

igazán, aminek részesei vagyunk sem a

mi hatókörünk gyakran, hosszú folyamatokat

pedig külön elemezni kell, mint érint minket.

Testünk segít mindebben, mert éhséggel jelzi, hogy

ideje táplálkoznunk, fájdalommal a bajt, hogy

foglalkozzunk vele, gyógyuljunk, örömélvezet

pedig ismétlésre sarkall, törjük magunk érte.

Az az igazi, ha lelkünkre is hallgatunk, bár

jelzése vonatkozzon kellemetlenre, annak

is legyünk kezelője, és a kellemest meg

építsük be szilárd értékrendbe, jellemünkbe.

Vannak általunk felkelthetők, és mindenbe

nincs beleszólásunk, tudjuk meg, melyik ez és amaz,

megragadjuk a kezdeményezést érte, vagy

feleslegesen búslakodunk hiányától.

Vannak aztán az elvárhatók s a remélhetők,

ne keverjük össze, mert csalódunk egyrészt, és nem

fogunk örülni, ha megtörténik, különösen

nem is remélt meglepetése kiugró élmény.

Azért is kell tudatosítani, hogy mindent nem

lehet tudatosítani, ne váljon életünk

előírásszerűség beteljesítőjévé,

mert leszűkítenénk általunk átélhetőket.

Ezek pedig nemcsak adottságok helyzetünknél

fogva, bár azok is fontosak, de ajándékok

képében jelentkeznek, ha elég nyitottságot

mutatunk, felkeltés s elfogadás egyensúlyát.