Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2061)

Akit mosolyogva idézel magad elé, ő

a barátod, te is, ő is mutat barátságos

ábrázatot, derűsek vagytok mindketten, lelki

életközösség alakult köztetek, nem múló.

És itt ne annyira a kapcsolat tartalmára

gondoljunk, hanem varázslatosságára, amit

már az ily embertárs létezésének tudata

is éreztet velünk, innen a mi mosolygásunk.

Az övét pedig minden bizonnyal mi váltottuk

ki, megjelenésünkkel, más öröm tartósítja,

így hát együtt még akkor is vidám a szívünk, ha

nem kellemes témára kanyarodik a beszéd.

Ha minket érint az a baj, részvéte lebegi

be terünket, érezhetjük együttérzését, nem

színlelt, nem felszínes, őszinte szavak és érintés,

ölelés, ha együtt vagyunk éppen, testközelben.

S még mindig nem a tárgykör a lényege annak a

folytonos érdeklődésnek egymás iránt, amit

mutatunk, hanem bekapcsolódás, illeszkedés

hangulatunkhoz, sikerhez, vagy akár kudarchoz.

Szurkolás inkább, mint tanácsadás, mert ritka,

amikor mindketten ugyanahhoz értünk, de az 

élet mindkettőnknek nyújt tapasztalatot, és azt

osztjuk meg, miként szoktunk kitartani ügyünkben.

Általában próbálunk jelzést adni a magunk

kisütötte módról, megoldásról, bár tudjuk, hogy

nincs két azonos eset, nem is ragaszkodunk az

utánzásunkhoz, de jól esik feltárulkozni.

Mindenesetre a különbségünket néhanap

előnyünkre fordíthatjuk, olyat megkérdezve

hozzáértőtől, amiről fogalmunk sincs, ámde

tudjuk, ki foglalkozik vele komolyabban is.

És ő a barátunk szerencsénkre, ily alapon

persze egyből sokkal több barát jut eszünkbe, mint 

kivel rendszeresen találkozunk, összejárunk,

és ez bizony szöget kell üssön a fejünkbe most.

Hogy miért is őrizzük egymás mosolygós

emlékét elménkben, lehet, már a mélyén, mert rég

született a kapcsolat, ám még mindig megvan a

lelki összhang, tudjuk, nekünk tetszőt képvisel ő.

Egykor befogadtuk világunkba, és már ő is

alkotja azt, többi embertől váltunk gazdaggá,

különösen a barátságban kapunk, veszünk át

sokat, közvetlenül, ha ámulva egyetértünk.

Mennyi minden újat megtudunk az életről, ha

mások megnyílnak előttünk és részesítenek

a maguk, csak rájuk jellemző értékeikből,

alkalmazkodásról, sőt életélvezésről is.

S nemcsak kortársaktól lehet igazán tanulni,

aki idősebb, biztos többet élt, többet látott,

világnézetével vitatkozhatunk, bár néha

neki lehet igaza, érdemes figyelni rá.

Ahogy mindenkire, akit megismertünk és

mosolygós képére mosolyog a lelkünk, ha rá

gondolunk, minden eszközünk megvan, hogy ápoljuk

e kapcsolatokat, hasznunkra, éljünk hát velük!