Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2068)

Önszemléletünkből fakasztott tudást terítünk

a természetre, mintha az kívülünk lenne, és

mi benne, de ez fordítva van, mi tartalmazzuk

azt is, magunkból alakítjuk, ha már létezünk.

Mert mi nem szükségszerűen, bár elégséges ok

fennállt, hogy megszülessünk és fenntart jelenleg is,

és lehetőségünk megvan egy jó idő óta,

viszont összehasonlíthatatlanul többen nem.

Nemcsak lakható bolygó törékeny egyensúlya

a csillagászati vonatkozásokkal, hanem

életlehetőségek környezeti mivolta

és anyagösszeállítási összetevése.

Ahogy két egyből kettő lesz, aztán három, ha még

egy egy járul hozzája, vagy ha egy kettő vagy két

egy, akkor négy, és így tovább, a számtan egyre több

eredményt mutat fel, haladva a végtelenhez.

Ugyanígy a vegyüléki, vegyülési szinten a

sokaságból új valami lesz, önfenntartó és

önmegsemmisítő, aztán már szaporodó, de

a közeg által kiegészülve, ahol lakik.

S még mindig csak a kezdetleges értelem gyenge

teljesítményénél tartunk, viszont megfelelő

önvédelemmel, lelkiséggel, amennyiben az

egysejtűeknél is feláldozza magát öreg,

hogy fiatalnak jusson a jóból, ha az kevés,

valamint tápláléklánc szabályoz állapotot,

ne legyen semmiből túl sok, sem szemét, sem hiány,

olyan gondviselésszerűség, de belülről jön.

Hát, akkor a fejlett ész hogyne lenne önálló

világalkotó, képességét onnan teremtve,

hogy alkalmazhassa rá, mozgékony részecskeszint

bennünk, miáltal azokat kint mérni is tudjuk.

Hogyan állnak össze valamilyen egésszé, és

ahhoz miből mennyi kell, mily méretűek lesznek,

hogyan kapcsolódnak és közülük melyikek nem

tudnak, milyen hajtó és fékező erejük van.

Fontos a mozgásképesség, ami viszonylagos,

ezért csak hozzánk viszonyítva van értelme, a

saját tér betöltése vagy bejárása lényege

szerint nem mozgás, hanem életpálya rezgése.

Megállapításokat teszünk pármillió éve,

amik majd törvényszerűségeknek mutatkoznak

megfelelő idő múlva, amikor már tudunk

igazodni hozzá, alkalmazkodássá leszünk.

Amit nem akarunk magunkban tartani, mégha

nem is kell eleinte külön közölni semmit,

mert összehangolódva cselekszünk, ha nagyobbat

kell, de a kicsit is mástól tanuljuk, ifjúként.

Egyszóval a tapasztalat kibuggyan belőlünk,

átadni, és már nemcsak azt, hanem a sok élményt,

még szépség is megjelenik a hasznosság mellé,

és a mondanivaló színes egésszé válik.

Leírjuk s magyarázzuk, mintha tőlünk független

lenne, és a belső világunk meg lebegő lesz

ég és föld között, lét és nemlét között, átjárást

is merészelünk megcélozni ily írásokkal,

mint ez, bölcselmi gondolkozással a létezés

térbeli térképén, időbeli színpadán, mi

mi magunk vagyunk, esendőségünk kivetítve

a világra, de titokban azért istenítve azt.