Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2084)

Ahhoz, hogy szellemes legyél, bátornak kell lenned,

hagyni elszabadulni benned a gondolatot,

a dolgok felszínéről a mélyükbe kell menned,

nyelvjátékba terelve közölni gondolatod.

Magad is megleped ezzel a teljesítménnyel,

eleinte nem tudod még, mi lesz majd belőle,

szokásosan indul, nincs benne semmilyen kényszer,

de észreveszed, hogy nem vagy a szabályok őre.

Rákapsz az ízére rögtön először, amikor

kiforgatod a szavak értelmét próbaképpen,

túlságosan megviseli a lelket a szigor:

az legyen a földön, mit tételeznek az égen.

Ösztönöz, hogy a társak vevők az ilyenre,

színesíted vele a szürke hétköznapokat,

megnevetteted őket, emelkedik a kedve,

kit megérint elmésség, nem lanyha észalkonyat.

A kép a lelke, motorja kifigurázásnak,

találó legyen, de messziről jövő hasonlat,

mi még nem jutott eszébe addig senki másnak,

idült képtelenséget tárgyiasító mondat.

Ilyenkor a karikírozásnak nincs határa,

isten ments, valaki komolyan magára vegye,

csak ahogy fogadják, azzal együtt van hatása,

nyakig a slamasztikában, mint Sarkok jéghegye.

Persze önkigúnyolás is olykor szóba jöhet,

esetlenségünket szeretjük így bemutatni,

mikor csőstől jött a baj, balszerencse-köteg,

vagy hogy miként kell a legnagyobb ziccert kihagyni.

Szeretjük tehát a temető mellett lakókat,

de a komolyságokat halászót sem vetjük meg,

ki a bölcsesség tavába öröm csalit lógat,

s hagyományos túlvilági hangokra nem süket.

De nem viccmesélőkről van szó, finomabb humort

kíván az igényes és emelkedett figyelem,

mégis olyat, hogy megkapjuk fejünkre a dudort,

ütnek, elmefordulat elviselhető legyen.

Jó így kilógni a sorból, áthágni elvárást,

a szellem napvilága nappal is világítson,

eredetiség úszhat meg unalmassá válást,

meg aztán hogy minden helyzet valamit tanítson.