top of page

Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (295) ‒ Utálom a digitális korszakot

Szerző képe: dombi52
dombi52
3 órával ezelőtt
12 perc olvasás









Zerohedge:

 A való élet halála: Összekevertük a technológiai fejlődést az emberi fejlődéssel


 

Utálom a digitális korszakot. Na, kimondtam. Gyerünk, hívjatok, aminek akartok. Luddita vagyok, felvilágosulatlan baby boomer, dinoszaurusz, vagy bármilyen más sértés, ami eszetekbe jut. Nem igazán érdekel. Sőt, ha a baby boomerek nem törődtek azzal, mit gondolnak a szüleik, akkor mi sem törődünk azzal, mit gondolnak a gyerekeink.

 

Bár gyanítom, hogy miután elég sokáig éltünk ahhoz, hogy lássuk, hogyan alakultak a dolgok, nem kevesen közülünk sajnáljuk, hogy nem hallgattunk egy kicsit figyelmesebben a szüleinkre. De ez egy másik nap témája.

 

Éltem a régi világban, és élek ebben is, de ez utóbbi nem nyűgöz le különösebben. Az emberi mivoltunk nagy részét felcseréltük arra a képességre, hogy a dolgokat gyorsabban, kényelmesebben és a lehető legkevesebb emberi közreműködéssel végezzük el. 

Összekevertük a technológiai fejlődést az emberi fejlődéssel, és gyanítom, hogy amikor végül visszatekintünk mindezekre, arra a következtetésre jutunk, hogy szörnyű alkut kötöttünk.

 

A világ, amelyben felnőttem, már nincs többé. Szinte lehetetlen elmagyarázni a mai fiataloknak, milyen volt.

 

Olyan, mintha zenét akarnánk leírni valakinek, aki még soha nem hallotta, vagy a kemencében sülő kenyér illatát valakinek, aki nem tudja, mi az a kenyér. Nem azt mondom, hogy az emberek jobbak voltak. Nem voltak azok. Az emberek kegyetlenek, tudatlanok, önzőek és ostobák voltak, pont úgy, mint manapság.

 

És természetesen nem állítom, hogy minden tanárunk csodálatos volt. Voltak köztük teljes idióták is. De ez is a felnövés része volt.

Amikor egy nagyszerű tanárral találkoztál, az életre szóló élmény volt, és a nagyszerű tanárok nem feltétlenül nyalták a seggedet.

Kihívások elé állítottak, keményebben dolgoztattak, és arra kényszerítettek, hogy olyan dolgokat fedezz fel magadról, amiket még nem tudtál, amikor beléptél az osztályterembe.

 

Korán megtanultuk, hogy a világot nem igazán érdeklik az érzéseink. Ha egy zaklatóval találkoztál, ott állt előtted. Vagy szembeszálltál vele, kitaláltad, hogyan bánj vele, vagy viselted a következményeket.

 

Nem volt olyan gomb, amit megnyomva eltüntethetted volna.

 

Nem blokkolhattad azokat, akik nem értettek veled egyet, nem jelenthetted be őket a Facebookon, és nem vonulhattál vissza egy biztonságos helyre, ahol mindenkinek csodálnia kellett a véleményedet. Néha meg kellett tanulnod együtt élni azokkal, akiket nem kedveltél.

 

Néha együtt kellett dolgoznod velük. Néha még azt is felfedezted, hogy végül is nem is olyan rossz emberek, ami szörnyű csalódás lett volna azok számára, akik már eldöntötték, hogy ők menthetetlenek.

 

Gyorsan felnőttünk, mert muszáj volt. Függetlenségre vágytunk, és a szüleink általában azt akarták, hogy függetlenné váljunk. Nem próbáltak a legjobb barátaink lenni. Nekik már voltak barátaik.

 

Az ő feladatuk az volt, hogy felneveljenek minket, hogy egy nap elhagyhassuk az otthont, és valamit kezdhessünk az életünkkel. Amikor este elmentünk valahova, nem voltak mobiltelefonok, GPS-nyomkövetők, és a szülők sem lebegtek felettünk, mint megfigyelő drónok.

 

Senki sem tudta pontosan, hol vagyunk, és nagyjából ez volt a lényeg. Rajtunk állt, hogy ne csináljunk semmi ostobaságot, és ha mégis, megsérülhettünk, letartóztathattak vagy meg is halhattunk. Ezek erőteljes ösztönzők voltak arra, hogy kialakuljon a jó ítélőképességünk.

 

És senki sem nézte az Instagramot, hogy hány lájkot kapott, mert nagy valószínűséggel eleve csak egy maroknyi ember kedvelt téged. És ez így volt rendjén.

 

Az, hogy nem kellett mindenkinek tetszened, szupererő volt. A barátok valósak voltak, és elengedhetetlenek. Ők jelentették a védelmedet a világ többi része ellen.

 

Együtt voltatok katonák, megosztottátok egymással a diadalaitokat, a megaláztatásaitokat, a kalandjaitokat és az alkalmi katasztrófáitokat. Láttátok egymást a legjobb és a legrosszabb pillanataitokban, és nem volt sok lehetőségetek teljesen kitalált személyiséget kreálni, mert a barátaitok túl jól ismertek titeket. 

A barátság azt is jelentette, hogy elfogadtátok: más emberek nem a ti személyes kényelmetek érdekében vannak a Földön. 

Meg kellett birkóznotok szokatlan emberekkel, nehéz emberekkel, unalmas emberekkel, és olyanokkal, akik teljesen meg voltak győződve arról, hogy mindent tudnak.

 

Nem lehetett egyszerűen összeállítani egy csoportot kellemes személyiségekből, és közösségnek nevezni. A közösség olyan hely volt, ahol valódi emberek ismerték egymást, együtt csináltak dolgokat, nem értettek egyet, vitatkoztak, együttműködtek, és néha azt kívánták, bárcsak a szomszédjaik máshová költöznének.

 

De attól még szomszédok maradtak, és amikor valakinek segítségre volt szüksége, a többiektől elvárták, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében

A közösségek nem az interneten léteztek. Nem lehet közösségben lenni valakivel, akivel még soha nem találkoztál. Az levelezés, nem közösség.

Nem ismerhetsz meg igazán valakit anélkül, hogy megértenéd a testbeszédét, a hanghordozását, a sajátos szokásait, vagy azt, hogyan reagál, amikor a dolgok nem az ő elképzelése szerint alakulnak.

 

Könnyű barátságosnak lenni az interneten, amikor semmit sem várnak el tőled. Sokkal nehezebb, amikor a szomszéd gyereke baseballozás közben betöri az ablakodat, vagy valaki bekopog az ajtódra, mert segítségre szorul.

 

De éppen ezek a találkozások tanítottak meg minket arra, hogyan éljünk együtt egymással.

 

Az a világ, amit építünk, egyre inkább úgy tűnik, mintha a szuperkockáknak lenne kialakítva, akik nem tudnak más emberek szemébe nézni. A régi világban még a szuperkockáknak is meg kellett tanulniuk, hogyan kell beszélni az emberekkel. Ez alapvető túlélési készség volt. 

És mivel nem töltöttük minden ébren töltött pillanatunkat azzal, hogy a telefonunkon maszturbáljunk, tényleg csináltunk dolgokat. 

Baseballt, focit, kosárlabdát játszottunk, és bármilyen más játékot, amit össze tudtunk szervezni. Barátokkal lógtunk, bajba keveredtünk, és megtanultuk, hogyan juthatunk ki belőle.


Garázsokban- és pincében játszó zenekarokban zenéltünk, ami kiváló felkészülés volt az emberiség többi részével való megbirkózásra. A legtöbb ilyen zenekar szörnyű volt, kivéve persze azokat, amelyekben én is játszottam. De tanultunk valami fontosat.

 

Együtt kellett működnünk, még akkor is, ha nem értettünk egyet abban, melyik dalokat játsszuk, hogyan játsszuk őket, ki énekeljen, vagy ki érdemli meg a gitárszólót.

 

Néha valaki művészi felháborodásában kilépett a zenekarból, csak hogy másnap délután visszatérjen, mert senki más nem akarta őt. A szüleink nem közvetítettek ezekben a vitákban.

 

Fent voltak a fülvédőjükkel, és imádkoztak, hogy egy nap talán találunk magunknak másik hobbit. És amikor végre mások előtt felléptél, kiteszed magad a kockázatnak. Az emberek kinevethetnek. Azt mondhatják, hogy szarul játszol. Még akkor is, ha jó voltál, valaki mindig talált okot arra, hogy kigúnyoljon. Szóval gyakoroltál. A cél az volt, hogy jobb legyél, hogy bebizonyítsd, tévednek, és végül, hogy elhallgattasd őket. 

A kritika nem feltétlenül volt olyan traumatikus élmény, amely szakember beavatkozását igényelte. Néha pontosan ez volt, amire szükséged volt. 

Maga a zene egyfajta élmény volt. Vettél egy lemezt, hazavitted, feltetted a lemezjátszóra, és hallgattad. Átnézted az albumborítót, elolvastad a kísérőszöveget, és vitáztál arról, mit akartak a zenészek elérni. Az egész album megérdemelte, hogy meghallgassák, és ha elsőre nem értetted, újra meghallgattad.

 

Amikor valaki új albumot vett, az egy esemény volt. A barátok átjöttek, hogy meghallgassák. Megbeszéltétek a dalokat, a hangszereléseket, a zenészeket és a hangszereiket. Tudtuk, mi a különbség Keith Emerson és Rick Wakeman, vagy Duane Allman és Eric Clapton között.

 

Tudtuk, ki melyik gitáron játszott, ki kire gyakorolt hatást, és miért hangzott az egyik zenész másképp, mint a másik. Teljesen hülyének kellett lenned ahhoz, hogy ezeket ne tudd.

 

Ma gyakorlatilag minden valaha készült felvételhez hozzáférünk, és valahogy a zene kevésbé tűnik fontosnak. Háttérzaj lett az edzéshez, a vásárláshoz, a vezetéshez vagy a telefonunk bámulásához. Már nem annyira hallgatjuk a zenét, mint inkább fogyasztjuk.

 

És ugyanez történt a könyvekkel is. Régen azért olvastunk, mert meg akartunk érteni valamit, vagy mert egy szerzőnek volt mondanivalója, ami kihívást jelentett a világnézetünkre nézve. Ma már egy gép három bekezdésben összefoglalhat egy regényt, ami látszólag megkímél minket attól a kellemetlenségtől, hogy el kelljen olvasnunk.

 

Emlékszem még arra, amikor az emberek igazi könyveket olvastak. Minden szerző más volt. Különböző stílusuk, különböző nézőpontjuk és különböző elképzeléseik voltak arról, mit is kell elérnie az irodalomnak. Néhányan közülük valószínűleg tíz percet sem tudtak volna egy szobában tölteni anélkül, hogy ökölharcba keveredtek volna.

 

Kurt Vonnegut kihívás elé állított minket. Joseph Heller írásstílusa éppoly fontos volt, mint az, amit mondani akart. Hemingway, Salinger, Dosztojevszkij és Tolsztoj teljesen más világokat nyitottak meg előttünk, és mi tudni akartuk, honnan származnak az ötleteik.

 

Tudtuk, hogy Eric Clapton sokat merített Freddie Kingből, ezért hallgattuk Freddie Kinget. Megtudtuk, hogy Dosztojevszkijra Gogol és Puskin hatott, ezért olvastuk Gogolt és Puskint. Tudtuk, hogy Beethoven csodálta Bachot, ezért hallgattuk Bachot. 

Az egyik felfedezés a másikhoz vezetett. Volt időnk kíváncsinak lenni, mert nem töltöttük a nap hat óráját azzal, hogy a saját fényképeinket bámultuk.

Barátainkkal vitatkoztunk könyvekről és zenéről, megpróbáltuk megérteni, mit mondanak a művészek és miért fontos az, amit mondanak, és gyakorlatilag mindenki, akit ismertem, nagy író vagy nagy zenész akart lenni, mielőtt közbeszólt a megélhetés szerzésének szomorú valósága.

 

Amikor beléptél valakinek a házába, általában könyvek álltak a polcokon, és valahol a nappaliban lemezek hevertek. Az embereknek kis könyvtáraik és lemezgyűjteményeik voltak. Találhattál ott Duke Ellingtont, Benny Goodmant, Elvis Presleyt, vagy valami teljesen váratlant.

 

Azok a gyűjtemények elárultak valamit azokról az emberekről, akik ott laktak. Ma belépsz egy házba, és ott van egy garázskapu méretű tévé, valamint egy sor elektronikus eszköz, amivel be- és kikapcsolhatod a villanyt anélkül, hogy bárkinek is fel kellene állnia a kanapéról. A civilizáció halad előre.

 

És akkor ott voltak a lányok. Ha el akartál hívni egy lányt randira, nem hagyhattad, hogy valami robot tegye meg helyetted. Oda kellett menned hozzá, a szemébe nézni, és magadnak kellett megkérdezned.

 

Elég nagy volt az esélye, hogy elküld a fenébe. Nem mintha a lányok különösebben kedvesek lettek volna. Nem voltak azok. Lehettek rosszindulatúak, lenézőek, és néha egyenesen kegyetlenek. A barátaik pedig általában még rosszabbak voltak. De pont ez volt a lényeg. 

Ha nem volt merszed odamenni hozzá és kockáztatni az elutasítást, miért kockáztatna ő veled?

És feltételezve, hogy igent mondott, a bajok csak akkor kezdődtek. Amikor megérkeztél a házához, szembe kellett nézned az apjával, aki általában már azelőtt sem kedvelt téged, hogy egy szót is szóltál volna.

 

Feltételezte, hogy tisztességtelen szándékaid vannak a lánya iránt, és nem volt sok oka bízni benned, mert – őszintén szólva – egy idióta voltál. Valószínűleg igaza volt. De szembe kellett nézned vele, kezet kellett rázni vele, és meg kellett győznöd arról, hogy legalább egy észszerűen tiszteletre méltó idióta vagy. Ha túlélted ezt a találkozást, általában volt egy testvér, aki szintén nem kedvelt téged.

 

A randizáshoz bátorság, türelem, fantázia és az ismételt megaláztatások túlélésének képessége kellett. Kiváló felkészülés volt a házasságra.

 

A nőknek pedig lehetőségük nyílt arra, hogy meglássák, milyenek is valójában a férfiak az élet színterén. Láthatták, hogy egy fickó bátor-e, vicces-e, tehetséges-e, nagylelkű-e, vagy csak egy nagy szarházi.

 

Semmi köze ahhoz a dologhoz, hogy egy férfinak hat láb magasnak kell lennie, bizonyos összeget kell keresnie, és meg kell felelnie egy olyan követelménylistának, ami úgy hangzik, mint egy használt Mercedes hirdetése.

 

Egy hat láb magas férfi lehetett egy igazi nyúl, míg egy öt láb kilenc magas fickó a világot is a markában tarthatta. Nem állítom, hogy a nők akkoriban feltétlenül okosabbak voltak, de biztosan több lehetőségük volt rá, hogy kiderítsék, miből készült egy férfi, mielőtt eldöntötték, érdemes-e rá időt szánniuk. Nem tudom, mi folyik manapság, de ennek nagy része számomra nem randizásnak tűnik. Inkább emberek vásárlásának tűnik.

És azt hiszem, ezt tettük gyakorlatilag mindennel. Az emberi élményt tranzakcióvá alakítottuk. 

Lehetővé tettük, hogy valaki úgy élje le az egész életét, hogy nem kell szembesülnie egy másik emberrel, megtanulnia az együttműködést, elsajátítania egy hangszert, elolvasnia egy nehéz könyvet, vagy kialakítania egy eredeti gondolatot. Kialakíthatsz egy személyiséget, körülveheted magad olyan emberekkel, akik egyetértenek veled, és találhatsz egy mesterséges társat, aki soha nem fogja megmondani, hogy tele vagy szarral. Kiküszöböltük a súrlódások nagy részét, amelyek egykor arra kényszerítettek minket, hogy felnőjünk, aztán pedig csodálkozunk, hogy miért tűnik annyi ember képtelennek megbirkózni a való világgal.

 

Azt mondják nekünk, hogy a modern élet jobb, mert több választási lehetőségünk, több információnk és több kényelmünk van. Bizonyos szempontból ez igaz.

 

Az orvosi technológia hatalmas fejlődésen ment keresztül. Többet tudunk a betegségekről, a táplálkozásról és azokról a dolgokról, amelyek megölhetnek minket.

 

Nincs különösebb vágyam visszatérni abba a korszakba, amikor az orvosok cigarettázást ajánlottak. De összekevertük a technológiai fejlődést az emberi fejlődéssel. Olyan apró számítógépeket hordozunk magunkkal, amelyek több információt tartalmaznak, mint az ókori alexandriai könyvtár, és mit csinálunk velük?

 

Vitatkozunk idegenekkel, videókat nézünk emberekről, akik hülyeségeket csinálnak, és olyan macskák fényképeit csodáljuk, amelyek nem is léteznek.

 

Képesek vagyunk gyakorlatilag bármilyen nyelvet megtanulni, mégsem foglalkozunk vele, mert egy alkalmazás mindent lefordít nekünk. Elolvashatnánk a valaha írt legnagyobb irodalmi műveket, de inkább hagyjuk, hogy egy gép összefoglalja őket, hogy visszatérhessünk valami fontosabb dologhoz, például ahhoz, hogy az Instagramon nézegessük magunkat.

 

A 21. század kényelmes magaslatáról ítélkezünk Shakespeare-ről és Dantéról anélkül, hogy megértenénk a világot, amelyben éltek, a körülményeket, amelyekkel szembesültek, vagy azokat a döntéseket, amelyeket mi hoztunk volna a helyükben. 

Több információnk van, mint bármelyik generációnak a történelemben, de az információ nem egyenlő a bölcsességgel. Az, hogy hozzáférünk mindenhez, még nem jelenti azt, hogy bármit is megértünk. 

És miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy gratuláljunk magunknak a figyelemre méltó kifinomultságunkhoz, azok az emberek, akik kormányoznak minket, és azok a vállalatok, amelyek uralják az életünket, felfedeztek valami csodálatosat. 

Gyakorlatilag mindent manipulálhatnak, amit látunk, hallunk, olvasunk és elhiszünk. Az információ fegyverré vált.  

A kormányok és a vállalatok kategorizálhatnak minket, számszerűsíthetnek, figyelemmel kísérhetik a viselkedésünket, megjósolhatják a preferenciáinkat, és befolyásolhatják a döntéseinket. 

Képeket hamisíthatnak, hangokat utánozhatnak, híreket manipulálhatnak, és teljes elbeszéléseket gyárthatnak. Mi pedig önként átadtuk nekik az ehhez szükséges információkat.

Megfigyelő eszközöket hordunk a zsebünkben, lehallgatókészülékeket szerelünk fel otthonainkba, és megengedjük, hogy hatalmas vállalatok részletes nyilvántartásokat vezessenek magánéletünkről. Aztán gratulálunk magunknak, mert a hűtőszekrény jelzi, ha fogynak a tejkészleteink. 

Orwell aligha tudott volna elképzelni egy olyan népességet, amely ennyire lelkesen vesz részt a saját megfigyelésében.  

Rendkívüli hatalmat adtunk a kormányoknak és a vállalatoknak az életünk felett, és rendkívül kevés lehetőségünk van arra, hogy őket felelősségre vonjuk. 

A technológiának fel kellett volna szabadítania minket. Ehelyett egyre inkább függővé tettük magunkat olyan távoli intézményektől, amelyeket sem ismerünk, sem nem irányítunk. 

És ez a függőség messze túlmutat a számítógépeinken.

 

Egyszer régen szinte minden városban voltak független vállalkozások, amelyek a közösségben élő emberek tulajdonában álltak.

 

Volt egy könyvesbolt, egy lemezbolt, egy vaskereskedés, egy hentes, egy pék, és egy fickó, aki egy kis éttermet vezetett, ahol mindenki ismerte a nevét.

 

Ezek az emberek nem feltétlenül akartak milliárdosok lenni. Csak meg akartak élni. Üzleteik olyan helyek voltak, ahol az emberek találkoztak, vitatkoztak, híreket cseréltek, szívességeket kértek, és megismerték egymás nevét. Az emberi kapcsolatok infrastruktúrájának részét képezték.

 

Ma egy képernyőről rendelünk valamit. Egy robot kihozza azt egy raktárból, amelyet soha nem láttunk, és egy idegen kiszállítja a küszöbünkre anélkül, hogy egy szót is szólnánk hozzá.

 

 Sikerült szinte minden lehetőséget kiküszöbölnünk az emberi közreműködésre a folyamatból, és örülünk neki, mert a csomag tizenkét óra alatt érkezett meg, huszonnégy helyett.

 

Ahogy ezek a találkozások eltűnnek, a körülöttünk lévő világ egyre rejtélyesebbé válik. Nem tudjuk, ki termeszti az ételünket, ki gyártja a háztartási gépeinket, ki építi a házainkat, vagy ki hozza azokat a döntéseket, amelyek alakítják a közösségeinket. Függővé váltunk hatalmas szervezetektől olyan dolgok biztosításában, amelyeket egykor még magunk is be tudtunk szerezni, meg tudtunk javítani vagy elő tudtunk állítani. 

Ezt mi kényelemnek nevezzük. Én függetlenségünk elvesztésének nevezem.

Még mindig vannak olyan helyek, ahol a régi világ maradványai fennmaradtak, bár egyre nehezebb megtalálni őket.

 

 Bíztató látni, hogy a fiatalok újra felfedezik a független könyvesboltokat, a hanglemezeket és más, állítólag már elavult dolgokat. Isten áldja őket. Talán kezdik felismerni, hogy hiányzik valami abból a világból, amelyet örököltek. De a nagyobb probléma továbbra is fennáll.

 

Olyan társadalmat hoztunk létre, amelyben az emberi kapcsolatok egyre inkább opcionálisak, a helyi közösségek egyre inkább jelentéktelenek, és életünket egyre inkább olyan emberek és intézmények irányítják, akikkel soha nem találkozunk.

 

Minden évben érzem, hogy el kell menekülnöm ebből az egyre mesterségesebbé váló civilizációból, és olyan helyen kell időt töltenem, ahol az emberek még mindig az arcuk alapján ismerik fel egymást, nem pedig a jelszavaik alapján.

 

Számomra ez a hely Olaszország. Olaszországnak rengeteg problémája van, és az olaszok sem különösebben hatékonyak. Sőt, ha valaha is szeretnéd megtapasztalni az emberi türelem határait, próbáld ki, hogy ügyet intézz egy olasz hatóságnál. De engem ez nem érdekel.

 

Olaszországban még mindig vannak olyan helyek, ahol egy régebbi civilizáció él tovább. Az emberek kávézókban ülnek és beszélgetnek. Nyilvános terekben vitatkoznak. Ismerik a hentest, a péket és azt a fickót, aki az utca végén lévő kis boltot vezeti. Hosszan elidőznek az étkezéseknél, sétálgatnak a városukban, és beszélgetnek azokkal, akikkel útközben találkoznak.

 

Nem tűnik úgy, mintha mindig különösebben fontos lenne számukra, hogy mindent a lehető leggyorsabban intézzenek el. És hála Istennek ezért…

 

Olasz barátaim meglátogatják Amerikát, és csodálkoznak a hatalmas házakon, az autópályákon, a bevásárlóközpontokon és gyakorlatilag minden elképesztő dolog hatékonyságán. Lenyűgözve mennek haza. És joggal teszik ezt. Ők megértik azt, amit mi úgy tűnik, elfelejtettünk.

A civilizáció célja nem az, hogy mindent gyorsabbá vagy kényelmesebbé tegyen. Hanem az, hogy az életet élhetővé tegye. 

Van egy álmom, hogy egy reggel minden streaming-szolgáltatás leáll, és az embereknek el kell hagyniuk az otthonukat, hogy szórakozást találjanak. 

 

Hogy a közösségi média egy hétre eltűnik, és milliók kénytelenek szembesülni azzal a rémisztő lehetőséggel, hogy senkit sem érdekel igazán, mit reggeliztek. Van egy álmom, hogy az e-mail nem fog működni, és az embereknek fel kell venniük a telefont; hogy a gyerekek iskola után kosárlabda- és softball-edzésre mennek, igazi könyveket olvasnak, írást tanulnak, nyelveket tanulnak, és megtanulják, hogyan kell hangszeren játszani.

 

Van egy álmom, hogy betiltják a bevásárlóközpontokat és a lakótelepeket, és a városok visszatérnek a parkokhoz, a közterekhez és a főutcákhoz, ahol az emberek egyik helyről a másikra sétálhatnak anélkül, hogy három tonnás autót kellene vezetniük.

 

 Van egy álmom, hogy a nagy áruházláncokat kilökik az űrbe, és a független boltosok ismét a közösségük fontos tagjává válnak. Van egy álmom, hogy az építészek újra felfedezik, hogyan kell gyönyörű épületeket tervezni, a festők pedig megtanulják, hogyan kell használni a színt, a perspektívát és a kompozíciót, ahelyett, hogy festéket fröcskölnének egy vászonra, és közölnék velünk, hogy túl hülyék vagyunk ahhoz, hogy értékeljük a zsenialitásukat.

 

Szeretném, ha újra vita törne ki egy bingóteremben. Szeretném, ha a bowlingbajnokságok a kedd esti programokká, a bridzsjátékok pedig a pénteki programokká válnának. Szeretném, ha az emberek klubokba lépnének be, önkénteskednének, és együtt dolgoznának projektekben, még akkor is, ha politikailag nem értenek egyet.

 

Szeretném, ha a szórakoztatóipar szereplői rájönnének, hogy a közönségük felének megsértése nem feltétlenül zseniális üzleti stratégia, és hogy Frank Sinatra lényegesen tehetségesebb énekes volt, mint Sabrina Carpenter.

 

Szeretném, ha az éttermeknek versenyezniük kellene azokkal az anyákkal és apákkal, akik tényleg tudnak főzni. 

És szeretném látni, hogy egy közösség összefog, hogy valami érdemlegeset hozzon létre anélkül, hogy előbb mindenkinek egyet kellene értenie az evolúcióval, a klímaváltozással, a bevándorlással, a húrelméletekkel és azzal kapcsolatban, hogy ki legyen az elnök. 

Képzeljünk el egy várost, ahol az emberek hajléktalanszállót építhetnek anélkül, hogy politikai tisztasági tesztet kellene végezniük minden önkéntes segítőn. Micsoda radikális ötlet. 

Van egy álmom, hogy a civilizációt ismét az emberek életminősége, a közösségek ereje, a polgárok szabadsága és a kultúra gazdagsága alapján ítéljék meg.  

Nem pedig aszerint, hogy valaki milyen gyorsan tud pizzát rendelni, vagy hány fényképet tud tárolni az okostelefonján. És hogy egy férfit vagy nőt a jellemének tartalma alapján ítéljenek meg, nem pedig az Instagramon összegyűjtött „lájkok” száma alapján.

 

Nem a régi világ hiányzik nekem, mert akkor még fiatalabb voltam. Szeretek idősebb lenni. 

 

Tanultam néhány dolgot, rengeteg hibát elkövettem, és nincs különösebb vágyam arra, hogy újra átéljem a serdülőkor megaláztatásait. 

Azért hiányzik az a világ, mert az élet többről szólt, mint a képernyő bámulásáról.  

Kevesebb kényelmünk volt, kevesebb választási lehetőségünk, és lényegesen kevesebb információnk. Magunknak kellett rájönnünk a dolgokra, meg kellett tanulnunk, hogyan bánjunk az emberekkel, hogyan vitázzunk, hogyan működjünk együtt, és hogyan éljünk azzal a ténnyel, hogy a világ nem a személyes kényelmünkre van szervezve.


Nem feltétlenül voltunk boldogabbak a nap minden percében, és biztosan nem voltunk jobb emberek. 

De olyan világban éltünk, ahol az emberi kapcsolatok nem csupán az élet választható kiegészítői voltak. Hanem az élet lényegét jelentették.  

Úgy tűnik, valahol az út során, a kényelem, a hatékonyság és a technológiai fejlődés könyörtelen üldözése közben ezt elfelejtettük. Volt valami, ami ma már nincs meg nekünk.



legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg

Levelezés, kapcsolat: 

SZILAJ CSIKÓ SZERKESZTŐSÉG: szilajcsiko.info(kukac)gmail.com

bottom of page