Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2113)

Nap nélkül nincsen árnyék, mert nem lenne más fény sem

a földön, nem ragyogásról van szó, de forrásról,

mindennek alapjáról, mi nem halványodik el

sosem, egyszer megszületett s örökké megmarad.

Nem Istenről, hanem emberi teljesítményről,

nagyságról, mi kicsinységében alkotott máig

érvényeset, de csak akkor marad továbbra is

minta, ha mi megőrizzük magunkban emlékét.

Hősökről van szó, akik nem mai botcsinálta

módon áldozták életüket túlerő ellen,

nem kilátástalan lelkülettel, nem hitetlen, de

önkéntes, magátólértetődő bátorsággal.

Reményt kilélegezve, miután beszívták a

reménytelenség évtizedét, mert átengedték

magukon a szabadság levegőjét, bátorság

volt táplálékuk, igazságból lelkesedésük.

Már a tévút elejéről visszafordították

volna nemzetünket, s csak a túlerős elnyomás

akadályozott meg győzelmet, de a diadalt

nem, szívekben dobogott, míg napvilágra lépett.

Annak következményeként gondolhatunk nagyot

ma emberről, világról, világégés-kockázat

elkerüléséről, mindenről, ami érték, és

ellehetetleníti csírájában a gonoszt.

S ha ennek elviségében bizonytalanokká

lettünk, megerősítést onnan kell nyernünk, hol azt

hőseink még közelmúltból bőrükön érezték,

eszményként felidézték, bár már elvették tőlük.

Az egyetlen eszméből, mi a közért képes az

egyéni törekvést, cselekvést egyesíteni,

hogy az a közösség méltó legyen az életre,

s az élet megteremtse mindenki boldogságát.

Nem egyénileg, korlátlan vágyak és bujaság

közvetlen kielégítésével, hanem keret-

tágítással, hogy korlátainkig el se érjünk,

mert előbb teljesül életünk saját értelme.

Aminek lehetnek árnyékos oldalai, de

fénye kitölti a hiányt, szellemként kivédi

a kishitűség csapdáját, pótolja a gyengeség

veszteségét és üdvös társas lénnyé alakít.