Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 212.

 212.

Elvileg legkisebbikből is lehet legnagyobb,

mert a Nap mindenkire ugyanúgy ragyog,

fenyőfatető is egyre jobban szélesedik,

határtalanságból egyediség merít.

„Az Értől az Óceánig” emberi sors épül,

a múlt egy idő után mindig megszépül,

levetkezett hiteinknek mondunk könnyű adieu-t,

ha a tudás avítt tapasztalatra nőtt.

De még a jegenyefák sem nőhetnek az égig,

sorompók kerítik életünket végig,

s ha mulatozás közben elveszítünk mértéket,

józanság érzése kap nagyobb értéket.

Mindebben bátorítás szerepe igen fontos,

a gyermek feje szép, akármily bozontos,

nemcsak szerencsétől függünk, hanem szorgalomtól,

és mit buzgón felépítettünk, a hontól.

Itt már megállhatnánk: teljesítettünk küldetést?

Az igaz, hogy megújítottuk a vetést,

de még hátra van lelkünk szellemi kezelése,

jóakarat végtelenné növelése.

Bár nem tudtuk, utóbbit végeztük egész végig,

néha tehetetlen fohászkodva égig,

és szívünk mindig akkor dobbant a legnagyobbat,

mikor világra segítettük a jobbat.