Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2130)

A vágy nem kimondva hajtja életünket, és nem
teljesülés a lényege, hanem vak ereje,
mi elönti lényünk, átjárja lelkünk különös
varázslatként, s csak megújulás végett szünetel.
Általa több dologért is tudunk rajongani,
néha egyszerre, de a megkülönböztetettnek
értéket épp belőle adunk, vágyó és vágyott
összefolyik, kiállunk napra ragyogásáért.
E tettünk adja értelmét a napsugárzásnak,
árnyékban élők nem részesülnek belőle, csak
igen szűrten, menj ki a szabadba, hogy szárnyalhass,
kívánd a mindent, s cseppenként részesülsz belőle.
Adagokban, mert az egész elérhetetlen, sőt
befogadhatatlan, elégnénk a mennyei tűzben,
inkább földi burkunkban hevülünk, belső fénnyel
világítva meg a józan pillanatainkat.
De máris elhesegetjük, üres kísértésünk
a kiszáradt terep biztonságossága, jöjjön
a nedvesség burjánzása, átláthatatlanság és
áthatolhatatlanság sűrített kihívása.
Ahol minden oldalról akadály tornyosul, de
éppen erre vágyunk bevallatlanul, mindegyre
akkor vagy elemedben a bátor legyőzendők
forgatagában, ha nincs szünet a küzdelemben.
Mindegy, milyen nagynak vagy kicsinek tartottról van
szó kívülről nézve, kinevetve vagy csodálva,
neked életbevágó, nélküle nem élnél, ám
belegondolni nem mersz, elve nem jut felszínre.
Hanem mint a vulkán, fortyog mélyben, áldott őstűz,
minek erősödése és gyengülése benned
tölti ki életrajzodat, kis-nagy zsákmányokkal,
fájó lemondásokkal, de sohasem vesztesen.
Csupán hőmérsékletingadozásként, magasan
fagypont fölött mindig, forráspontot végtelenül
megközelítve, állandóan teljesség felé,
vágytalanság hanyatlásán enyhén mosolyogva.
Ez a reménységes arckép marad rólunk mások
emlékezetében, erősebben míg élünk, és
halványabban azután, kiegyensúlyozva, hogy
igazi vágyainkat senki nem ismerhette.




















