Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 222.

 222.

Jó, hogy tudok írni, még jobb, hogy beszélni,

s ha már írni tudok, akkor olvasni is,

s beszédtudás nélkül írni se tudhatnék,

s ha nem lenne iromány, nem olvashatnék.

Írhatnékot meg, nem tudom, mi hoz létre,

de beszéd-lehetőség múltával jól jön,

szinte kiabál belőlem némelyik sor,

mit leírnom nem kell sokat gondolkodnom.

Csakúgy jönnek a mondatok, mint a beszéd

sem esik nehezére senkinek, ha él,

hanem arra jó vigyázni írás közben,

gondolat a sok szó között el ne vesszen.

Ugyanakkor írás közben megfigyeltem:

arra kanyarodik a folytatás, ami

már le van írva, nem akar más értelmet,

minthogy megfeleljen addigi tételnek.

S valójában a dolog java itt jön el,

hogy miről szóljon, amit leír az ember,

van-e külön világ, mit a szó megragad,

vagy csak élmény, minek tengerébe ragad.

Nem biztos, hogy ezt eldönteni elég lesz

míg élünk emberként e kimondott földön,

mely állítása nem lehet fenntartása,

állítás nélkül nem ránk lenne hatása.