Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 229.

 229.

Mit jelent köszönteni egymást a létben,

hogy ő jelenlétével ártatlan, vétlen,

mert nem köszöntenénk, ha ártalmas lenne,

ha az életünkből túl sokat elvenne?

Vagy mert hozzáadott saját életével

többet, mint az átlagember, sok-sok évvel

megelőz bennünket, s követni szeretnénk,

bizalmunkat hozzá hasonlókba vetnénk?

Mert egy-egy köszöntés nem csupán köszönet,

hanem szövetség, kötése erős szövet,

mi a köszöntötthöz úgy kapcsol bennünket,

magához emel, élénkíti színünket?

Nem, nem, ennél sokkal kevesebb is érdem

szemünkben, elég, ha hű társ vagy a létben,

ami a sorstársi mivoltot jelenti,

hogy létezésünk az örök titkot rejti.

Ha csak pislákol is benne az értelem,

több lesz természetnél: az ötödik elem,

felemel mindenkit égi magasságba,

hogy a lehetőt s lehetetlent meglássa.

Ebben a közös sorban nincs közömbösség,

ebben nyilvánul meg igazi közösség,

mit igen egyszerűen közlünk egymással,

üdvöt hozó szóval, vagy fejbólintással.