Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 232.

 232.

Ott nyílik-e, ahol zárul az értelem,

ha nem keresem tovább, mert úgysem lelem,

ha úgy keresem tovább, igazolt vakon,

hogy már tudom, a határon innen lakom?

Kérdés, honnan van jelentése szavaknak,

hogy tettekre sarkallnak, lelkekre hatnak,

s nyelvünk az egész világot berendezi,

követvén valóságát, helyére teszi.

Helyére-e, vagy csak nekünk szolgálóvá,

hogy ne tegyen a sors minket nagyon lóvá,

az nem derülhet ki, mert a kutatónak

neki kell menni a feneketlen tónak.

Nem is lenne jó, ha rájönnénk mindenre,

már felfelé menve a létezés hegyre,

még érdekesebb lehet a túloldalán

lévő, ami ránk vár, de csak a csúcs után.

Mindenki maga dönt róla, ha szerencsés,

elkerülve elhamarkodás kelepcét,

hogy belelógatja-e a végtelenbe

életvonalát, vagy ül megelégedve.

Mert a mindenségből valók vagyunk, bizony,

ne legyen mentség szűkösségben tériszony,

hanem épüljön belőle társadalmunk:

a megismerés forrásával társalgunk.