Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 239.

 239.

A Földet föld borítja minden négyzetméterén,

meg víz, de az alatt is föld: a bazalt földköpeny,

vagy valami hasonló, mindenki tanulta már,

mégsem jön a gondolata hozzánk elég közel,

hogy növények, állatok, és mi is, a föld része

vagyunk, hogy porból lettünk és egykor porrá leszünk,

mennyire kis pontokként élünk, alig felfogva,

mekkora adottságunk világteremtő eszünk.

S hogy érzékelni tudjuk magunk körül a nyüzsgést,

nem csupán mozgásként, hanem jelentéses fokon,

nem gépiesen követve az élelemforrást,

hanem következtetésünk lesz valóval rokon.

És bőségszaruként megnyílnak a föld táplálék

csatornái, mert emlékezünk jó javainkra,

a legszélesebb körből véve ételeinket,

lehetnek köztük magvak, húsok, só és halikra.

Mindet megtanultuk finomabbra feldolgozni,

élvezve az eljárásokat és továbbadni

mesterségként a következő nemzedéknek:

hogyan kell a természetre barátsággal hatni.

Eddig így volt, de megjelent a világra borult

érdekfelleg, elhomályosítva látásunkat,

mintha nem a föld adna mindent, fölszítva rombol

békétlenség, egymás ellen uszítva sokunkat.