Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 248.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
248.
Ma már nincsen távolság, szoktuk mondani,
bár csak a sebességet tudtuk növelni,
amivel átmegyünk két pont közti távon,
messzeség lényegét nem tudtuk lenyelni.
Építettünk eszközöket szállításra:
mennek szárazon, vizen és levegőben,
s hogy mit visznek? fontosabb kérdés, hogy miért?
van-e értelme személyen, fűszeren túl
másnak is közlekedni Távol-Keletre,
déli tengerekre és Ámerikába,
s onnan az európai őshazába,
hozni-vinni mindent, ami itt is lehet.
Előbb a gyarmatokról jött a nyersanyag,
majd olcsó bérű helyeken dolgoztattak
helyettünk tömegárut, sőt, most már mindent,
de hasznot az áru mozgásával nyernek.
A sok mai utazó arisztokrata
érzést táplál, nem lankadó kíváncsiság
szenvedéllyel, de csak divatos helyekre,
átugorva igazán érdekfeszítőt.
Utóbbiak szülőföldjén is megvannak,
ha értékelni tudná saját nemzetét,
s hogyha mindenki magáért megdolgozna,
helyben születne élete sava-borsa.