Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 291.

 291.

Mi férkőzhetik ember és ember közé

kapcsolatrontó kéretlen akadálynak,

miért képzelünk az idegenek mögé

olyan szándékot, tettet, ami csak árthat?

Hogy lett hiánnyá természetes bizalom,

ment ki gyakorlatból hasznos kölcsönösség,

miként vált vérünkké gyanú, riadalom,

bomlott fel régi eredendő közösség?

Még mikor messze földön egyedül voltunk,

magától értetődőn együttműködtünk,

többiekkel valósult ember mivoltunk,

élő egészet alkotva közösködtünk.

Aztán beütött a gyászos harcias kor,

világháborúkig emelve pusztítást,

így lejáratódott nyúlni erőszakhoz:

a békesség útja jelöli az irányt.

Mégsem vált egyenlőség egyetemessé,

egyformaságra törekvés megtévesztő,

pedig az tesz minket egymásnak kedvessé,

mi érdeket érdekességbe növesztő.

Akkor nem lesz szükség félni a másiktól,

s az érdeklődés két irányban boldogít:

a figyelmünktől megbecsült lesz tanítónk,

s értő biztatás erőnket sokszorosít.