Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 292.

 292.

Szellemet szellemmel lehet megragadni,

mint értelmet értelemmel visszaadni,

értelmet vagy tartalmat, egyremegy, bizony,

a kettő közt azonosság valós viszony.

A nekünk oly természetes eszünk léte

minden más élőlénynek a világ vége,

amin túlmutat sajátos képességünk,

amint mi magunk meg az istenség felé nézünk.

Őt csak testetlennek tudjuk elképzelni,

különben nem tudna mindenen átkelni,

s ahogy a gondolat irányít bennünket,

ő a működésért jutalmaz és büntet.

Csak nemrég találtuk ki, hogy az nem lehet:

hogy mindig voltunk-leszünk, s így tovább mehet

a végtelenségig, amely világ már van,

s úgy a nincs nincs, mint tudatlan háztartásban.

Mert a tudatosban felmerül a hiány,

ha korábban túlszárnyalt apa a fián,

s nem járja, hogy nekünk nem ad annyit nemtőnk,

legyen hát igazságosságért teremtőnk.

Aki megérti és orvosolja bajunk,

ha cserébe elég alázatot adunk,

mégis szükség van sajátos elménkre,

életünk termelte hatékony eszmékre.