Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 308.

 308.

Írással rögzítjük, amit nyelvünk kimond,

mert beszédünkre kevésbé emlékezünk,

írottan a gondolat is tömörebb lesz:

nyelvünknél nehezebben forog a kezünk.

De ha a szó elszáll, az írás megmarad,

mutatják oklevelek és szerződések:

részvevőiket messze-messze túlélve

és sok olyan felirat, mi kőbe vésett.

Sőt, szobrokon, faragásokon is látunk

még fontosabb jelképes alakzatokat:

őket a régi ember olvasni tudta,

belőlük lett hite adott neki sokat.

Ám mindenek fölé nőttek szentírások,

földrészeken átívelő tartalommal,

s ha fényes szerepükben ma inognak,

ludas benne viszonyuk a hatalommal,

s hogy az élő beszéd visszahallgatható

lett, mozgókép felidézi a történést,

elvont eszme helyett eleven tanítást

közvetítve kizár túlvilágtól félést.

E ránk zúduló nappali képi világ

köszön vissza még álmainkban is, hősét

benne találja, aki rabjává válik,

és már ez a többség: nagy a felelősség.