Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 327.

 327.

Meddig válik el a megfigyelés tárgya

a megfigyelőtől, mikor nem független

tőlünk, amit látunk, van benne a vágyunk

vagy tudatlanságunk avítt rendületlen?

Megfigyelünk-e mindent, vagy csak kedvencet,

és kimaradhatnak a legfontosabbak,

mert a kellemetlen tapasztalat fájó,

s így védekezve zárul a lelki ablak?

Merünk-e magunkkal sértőn foglalkozni,

hogy előállítsuk rossz tulajdonságunk,

okok után nyomozni, miért akarunk

olyanokat tenni, mi végül halálunk?

Ez felmerül visszamenőlegesen is,

mert fiatal korunkban naivak voltunk,

vélve, hogy a világ körülöttünk forog,

álkényelemben időnket tékozoltuk.

Sokáig megmarad a részrehajlás is,

pedig a ráció figyelmeztethetne,

ha hagynánk bennünk hatni, nem ragaszkodva

téveszméhez, újba is bizalmat vetve.

Végül az emlékezet lehet barátunk,

ha szélesen kiterjed, bevallja múltunk,

nem szégyenli feltárni az igazságot,

hol voltunk sikeresek, hol mellé nyúltunk.