Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 337.

 337.

Több annál, mint visszaélni türelemmel,

jóvátehetetlen bűn, veretes vétek,

ha folyton csak nagyképű dörgedelemmel,

alázva hergeled a nagyközönséget.

Beállítva, hogy örökre besötétült

sorsunk, és életünk naponta tönkremegy,

csak ront a helyzetünkön, ami felépült,

s ha így marad tovább, várjuk a végzetet.

Hogy az árnyékos oldal juthat csak nekünk,

rendünk erőnket fényűzésre tereli,

az is csalóka, ha néha jó a kedvünk,

mert elménket káros téveszme terheli.

Csak kapkodjuk fejünket, hogy ezt is szabad,

nincs már meggyalázatlanul eszményképünk:

pillanatba szorul emberiség kaland,

tág időtér helyett szűk pokolba lépünk.

Kiutat békés önfegyelem mutathat,

ha e tűzben nem hagyjuk vérünk felforrni,

kölcsönös nyugalomhoz bizalmat adhat

múltunk és nyelvünk: csak mi tudjuk ragozni.

Végül úgyis egymásba kell kapaszkodnunk,

közös jövőnk nyújthat mindenkinek teret,

ha végre igazságosan osztunk-szorzunk,

tisztelve egymásban célt: a jó onnan ered.