Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 352.

 352.

Két párhuzamos úton halad a világ,

egyik tudattalan, a másik tudatos,

az egyik gyönyörűséges, igen vidám,

a másik gyötrelmes szerkezetet tapos.

Szerencsére nagy többséget mi alkotunk,

a felszínen örvendező egyszerűek,

s azért lehet világelső jelenkorunk,

mert nem fognak rajtunk átkos rontó nyüvek.

Ezeket ők dobják ránk, a gúzsba kötők,

hogy nekik hasznot hajtóan munkálkodjunk,

de mindig vannak köztünk okos úttörők,

hogy könnyebb utat találva megújhodjunk.

Rájuk hallgatunk aztán, akik kedvesek

nekünk, kedvünket leljük velük egységben,

s ha lesznek áldozatul eső kevesek,

ünnepi lakhelyet kap lelkük mennyégben.

Megtévesztő árnyak, áramok köröttünk

járnak, incselkednek: kárunkra legyenek,

gyengeséget, viszályt elvetve közöttünk,

megosztottságunkból több előnyt nyerjenek.

Saját utunk betölti létezésünket,

s ha nem veszünk tudomást a rontásokról,

kitisztult ég alatt ragyogtat bennünket

önállóság, éke részeltet legjobból.