Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 385.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
385.
Szempillantással mért pillanat esete
nem oly esetleges, mint elsőre hinnénk,
világ villantással valósított csere
hasonlóan felelős az idő szintért.
S van a pillanatnál is rövidebb szakasz:
a végtelen kicsi, de határa miatt
létezésre és nemlétezésre szakad,
amitől szemléletünk nagyon megriad.
Pedig csak az igen hosszúnak látszata
játszadozik velünk: pillanathoz képest,
melyben a teremtődésért vívott csata
hevében nem látunk szükségszerű végest.
És mint következik, akkor nincs is halál
az egészet tekintve, csak megújulás,
de hogy kiutat a lét épp merre talál,
arról viszont innen már végképp nincs tudás.
Ez is meghalad felfogóképességet,
de néhanap megnyílhat rá az értelem,
hoznak is a földre mindig békességet,
akik szerint az örök idő helytelen.
Könnyen megnyugodhatnánk eddig eljutva,
ki- és betöltve szemhunyásnyi életünk,
ha nem lennénk megtévesztésekkel sújtva
s nyolcmilliárdra növelnénk két szemünk.