Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 385.

385.

Szempillantással mért pillanat esete

nem oly esetleges, mint elsőre hinnénk,

világ villantással valósított csere

hasonlóan felelős az idő szintért.

S van a pillanatnál is rövidebb szakasz:

a végtelen kicsi, de határa miatt

létezésre és nemlétezésre szakad,

amitől szemléletünk nagyon megriad.

Pedig csak az igen hosszúnak látszata

játszadozik velünk: pillanathoz képest,

melyben a teremtődésért vívott csata

hevében nem látunk szükségszerű végest.

És mint következik, akkor nincs is halál

az egészet tekintve, csak megújulás,

de hogy kiutat a lét épp merre talál,

arról viszont innen már végképp nincs tudás.

Ez is meghalad felfogóképességet,

de néhanap megnyílhat rá az értelem,

hoznak is a földre mindig békességet,

akik szerint az örök idő helytelen.

Könnyen megnyugodhatnánk eddig eljutva,

ki- és betöltve szemhunyásnyi életünk,

ha nem lennénk megtévesztésekkel sújtva

s nyolcmilliárdra növelnénk két szemünk.