Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 426.

426.

Pár éve milyen szép reményekkel voltunk,

tagadhatatlan: sokkal szebb önképet hordtunk,

jövőnk fénysugarai ragyogták arcunk,

meg se kottyant nekünk félvállról vett harcunk.

És hátrafelé is csak úgy tekintgettünk,

elrugaszkodáshoz lendületet vettünk,

mintha csak azért éltünk volna a múltban,

még nagyobb közösség integessen túlnan:

üdvözölve jelenünk kiválóságát,

a történelem messze kiugró ágát,

hol az ember már a világűrbe vágyik,

valóságot élve égigérő fákig.

De közben lemondtunk fájó igazságról:

nem vagyunk mentesek bizonytalanságtól,

hogy mindennek eredete sötét homály,

s erről tudományunk hazugan kotkodál.

Akkor is, ha gyengébbek kedvére zenél,

vagy ha bonyolultan, eszünk gyötrőn beszél,

amit leleplezhetünk kimenetellel:

mit szán részünkre véget csalárd hitellel.

Sokkal inkább kedves lehetne számunkra,

jelen végtelenében számító munka,

a sokakban kiteljesedő társasság:

boldogságosztó isteni hatalmasság.

Ideje már szakadékból visszamászni,

elmulasztottak pótlásától nem fázni,

lemerülni közgondolkodás mélyére,

hol érdek az erény érdektelensége.

A rossz büntetése, hogy meg sem születhet,

a jó jutalma, hogy kéretlenül vethet,

mert ahol emberség egységébe merül,

ugyanott asztalkánk gazdagsággal terül.