Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 426.
426.
Pár éve milyen szép reményekkel voltunk,
tagadhatatlan: sokkal szebb önképet hordtunk,
jövőnk fénysugarai ragyogták arcunk,
meg se kottyant nekünk félvállról vett harcunk.
És hátrafelé is csak úgy tekintgettünk,
elrugaszkodáshoz lendületet vettünk,
mintha csak azért éltünk volna a múltban,
még nagyobb közösség integessen túlnan:
üdvözölve jelenünk kiválóságát,
a történelem messze kiugró ágát,
hol az ember már a világűrbe vágyik,
valóságot élve égigérő fákig.
De közben lemondtunk fájó igazságról:
nem vagyunk mentesek bizonytalanságtól,
hogy mindennek eredete sötét homály,
s erről tudományunk hazugan kotkodál.
Akkor is, ha gyengébbek kedvére zenél,
vagy ha bonyolultan, eszünk gyötrőn beszél,
amit leleplezhetünk kimenetellel:
mit szán részünkre véget csalárd hitellel.
Sokkal inkább kedves lehetne számunkra,
jelen végtelenében számító munka,
a sokakban kiteljesedő társasság:
boldogságosztó isteni hatalmasság.
Ideje már szakadékból visszamászni,
elmulasztottak pótlásától nem fázni,
lemerülni közgondolkodás mélyére,
hol érdek az erény érdektelensége.
A rossz büntetése, hogy meg sem születhet,
a jó jutalma, hogy kéretlenül vethet,
mert ahol emberség egységébe merül,
ugyanott asztalkánk gazdagsággal terül.
Comments