Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 488.

488.

Néha rácsodálkozom, hogy miket írok,

nem is írok, hanem örvendek, vagy sírok,

és hogy ha úgy látszik, nem annyira rosszak,

azt nem is én írtam, hanem ez a korszak.

Hogy mi szólal meg, az én felelősségem,

sok van, mi csodálatos földön és égen,

és ezért legtöbbször tehetetlen vagyok,

ha az ég elborul, vagy a föld felragyog.

És e két véglet közt is van gyönyörűség,

szólni kell róla, parancsol élet-hűség,

piciny pont létemre nem velem történik

milliárd esemény, mi embertől fénylik.

Persze mindenre egyformán süt a Napunk,

de csak mi tudjuk, hogy tőle mit kapunk,

nem véletlen láttak benne istenséget,

általa imádhatták a mindenséget.

Gondolkodás lényegünk tovább jön velünk,

általa veteményt a jövőbe vetünk,

minden tettünk következményét aratjuk,

még a múltét is, míg fizetjük kamatjuk.

A legérdekesebb éppen az a viszony,

mi köztünk van, legyen az csoda vagy iszony,

mert egyikre sincs valós magyarázatunk,

vagy szívünk kábul el, vagy lefagy az agyunk.

Mert életünk rövid s hosszú a végtelen,

ahogy evickélünk nyáron és telen,

miközben az idő fölöttünk mosolyog,

azt se tudjuk róla, lény-e avagy dolog.

Meg kell hát róla nyilvánulni, nincs mese,

mit értelmünk kiválaszt, mint vizet vese,

de ezenközben érzelmi tóban fürdünk,

fiatal korunkban hullámzik hajfürtünk.