Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 492.

492.

Mint meghallani a dallamot a zajban,

vagy meglátni a rendet a zavarosban,

észrevenni a lényeget a beszédben,

és érezni a kiutat a veszélyben,

olyan az egész élet, mint egy kihívás,

bozótban útvágás, sötétségben vívás,

bátran menni a meglepetések közé,

de a siker nem enyém, hanem a közé.

Vagy még ennél is tud lenni kegyetlenebb,

amikor úgy érezzük, hogy nincsen lejjebb,

szenvedés közben van keseregni idő,

de többi nem számít, ha van még mit enni.

Ám lehet ez másképp is jól felkészülten,

először is, mint mindenki, anyaszülten,

másodszor szüleink nem véletlen vannak,

áldozattal értünk épp eleget adnak.

Harmadszor a munka meghozza gyümölcsét,

befektetett idő így lesz édes költség,

mindenki mestere lehet valaminek,

mindenben otthonosan az élet szüret.

És aztán megszentel minket a szerencse,

gazdag közösségben áldás a hit kincse,

de az inkább lelki, szellemi gazdagság,

lehetővé téve, bimbózzon szabadság.

Mert ha bizton tudom, mit várnak el tőlem,

és senki nem dönt nálam nélkül felőlem,

úgy tudok a jövőmmel azonosulni,

saját hivatás emberségre ocsúdni.