Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 532.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
532.
Kolozsvár most vidám, zene szól az utcán,
fiatalok nyüzsögnek, jól szórakoznak,
életrevalóságuk örömmel társul,
ittlétükkel gondolatokat okoznak.
Hajdan második legnagyobb magyar város
volt ez, ígéretes jövővel, szépséggel,
a táj gyönyörű, az emberi törekvés
épüléssel járt, rengeteg eredménnyel.
De az országrésznek a természet
nehéz környezetet adott, magas hegyek között
sokféle ember megfért, kellett munkája,
és az együttműködés jól gyümölcsözött.
A határt is védeni kellett szervezett
rablások betöréseitől, adózott
vérével a székely királynak, ország
vezetésnek, így szabad alattvaló volt.
Megvalósult az önellátás, független
szervezetek alakultak, rendtartónak
bizonyultak a közösségek, boldogság
látszott éneken, táncon igaz valónak.
Városunkba aztán tömegek nyomultak,
állami segítséggel letelepedni,
kihasználni kedvező előzményeket,
és uralkodó osztályként terpeszkedni.