Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 642.

642.

Hasonlítás, viszonyítás behatárolt,

hiszen mélységet nem magassághoz mérünk,

növényt, állatot nem megszemélyesítünk,

kisugárzásunkon nem fényforrást értünk.

Hanem van az a talpunk alatti földsík,

mihez képest mély a kút, magas a növés,

s annál is mélységesebb a múlt gyökere,

s égigérő fánál nincs magasabb lövés.

Bennünk maradt meg új tavasz kikelete,

magunkat fosztjuk ki őszi lombhullással,

lényünk agárként vágy lelke után üget,

mi emelkedünk fel sasi szárnyalással.

Belőlünk megy át másokhoz az üzenet,

kiket elkápráztathat annak tartalma,

vagy elszomorít, vagy tán ellenünk lázít,

tudásfánktól nem esik messze az alma.

És amikor elfogynak a külső példák,

nagy kérdés, honnan tudsz, miből fogsz magadnak

meríteni hasonlíthatatlan hitet,

s olyan viszonylatból, mi nem kelt riadalmat.

Nem a sötét nemlét felé vesz gyászirányt,

hanem a fény természetéből fakasztja,

mihez gondolkodásunk utasnak társul,

belátván, hogy jó, a döntést nem halasztja:

Szüli, születteti örök élet trónján,

ha világalkotó valóságát látva

magára ismer a fennség alakjában,

egymásra nyílt szívét mindenségre tárja.