Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 651.

651.

Költői szabadság sokkal több alkalmat

biztosít a magunk kifejezésére,

gondolatunk, hangulatunk lobog, lebeg,

érzelmek szóhullámokkal kiöntése.

Dúsabb eszközt megszokott napi beszédnél,

egész tárházát nyújtja felénk örömmel,

hogy vegyünk onnan, éljünk kínálatával,

vele mélyülve el valóság-özönben.

Általa emelkedve eszme-hegyekre,

honnan messze látni, lét végtelenébe,

vagy ama sötétséget megtapasztalni,

amikor beáll, befagy a kétely éje.

Aztán olyan részletekbe bemerülni,

melyek fölött elsiklik felszínes eszünk,

pedig milyen sokszor látott a jelenség,

teljesség birtokában költőként leszünk.

Megtanít elviselni a fájdalmakat,

méltó alakba öntve lelki keservet,

rangosabbá tesz sorsfordító eseményt,

megörökítése nem felejtést kerget.

Képzőművészet és zene közöttiként

se nem kézzelfogható, se nem túl elvont,

oly értelemben isten utazó társa,

hogy kiigazítja, mit természet elront.

Kimondja a kimondhatatlant is bátran,

amiért már máglyára vetne a tudomány,

bizonyosság-tengert sejtésekkel borzol,

ámde miatta nincs a szívünkben homály.