Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 656.

656.

Kelekótyaságból nem lesz közhangulat,

bármennyire is a könnyebbet választja,

kap fűhöz-fához, száll virágról-virágra,

még ha sírni kéne, olyankor is mulat.

Elárasztja magát – és minket is akar –

egyébként megalapozatlan reménnyel,

mintha pótolni lehetne csalfa fénnyel

Napot éjjel, melyet Föld árnyéka takar.

Sok beszédnek nemcsak üres lesz az alja,

meghallgatni sem fogják egy idő után,

„népek” nem töltik be szerepüket bután

örökké, kígyó szava önmagát falja.

Csak a felszín mutat összevisszaságot

napi közvélemény alakulásában

s csak az egyének bizonytalanságában,

összesség egyértelműt lát a világon.

Látja azt, hogy mitől volt jó s lesz jobb neki,

élet megtartója mindig a közösség,

hozzá nem igazodni vétkes ökörség,

bár az egyedi előny megtévesztheti.

Így mindig kiegyenesedik az irány,

ami felé haladni nem nagy bátorság,

ha egyszer arról döntött az egész ország:

mitől döglik a légy s virágzik a virág.

Tudjuk, dönteni csak színjózanon szabad,

bizonytalanba vakmerőn belevágni

veszélyes, mert mindig ki lehet azt várni,

hogy elmozdul a csillagállás, sőt szalad.