Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 671.

671.

Gondolat legmélye a legmagasabbja,

és még csak nem is a beszédről van szó

– szellemi szférák igézete is olcsó –,

de a világról, mely bennünk magát adja.

Csukott szemmel-füllel, süketen és vakon

válhatunk okossá, beáll értelmesség,

csak megfelelő környezet, kötelesség

teljesüljön, érvényesüljön szabadon.

Mert nem a képhez, hanghoz kötött a létünk,

onnan meglepő kevés adatot kapunk,

de testi érintés, s hogy tele a hasunk,

máris emberré tesz, ha már, hiszen, élünk.

Képzelődünk persze kevesebb elméről,

hogy állatok-, s növényeknek van tudata,

mert sok megfigyelés, tapasztalat hada

mutat szabályosságot ezek részéről.

Minden tárgyak, lények határukig nőnek,

patakok, folyók lejtős irányba folynak,

nappalra éjszakák, s így tovább, forognak,

részecske világként végetlen a kőzet.

De mi keveset tudunk, az isten sokat,

megismerésünk őt sosem éri utol,

fejünkbe szöget üt, vagy nő rajta dudor,

midőn megvalósítunk merész álmokat.

Honnan jönnek ezek, sosem tudhatjuk meg:

bár világból vagyunk, magunkat nem látjuk

abban a tükörben, mely ablakként tárul

fel elménkben, mélysége magasság, lyuk-hegy.