Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 768.

768.

Nem nagyon keressük, kinek nyomán járunk,

kinek lábnyomát tapossa a lábunk,

és most nem az eszmeiségre gondolok,

de a földre, hol az út por, sár vagy homok.

Bár aztán igyekeztek kővel kirakni,

ahogy egyre szebb házakban kezdtek lakni,

mert hol padló képez színes mozaikot,

a táj is széppé vált, gondoztak pázsitot.

És hogy a gazdagok hintót használjanak,

kikövezett úton lovak szaladjanak,

arra is volt már elég pénz és képesség,

hadi célra épült, tévedés ne essék.

Mert előtte csak a folyókat használták,

árut s személyt szállítva a vizet járták,

s ha nem volt eléggé mély vizű a patak,

duzzasztásra tettek gyakorta gátakat.

S hogy a sekély vízben is jól haladhasson,

ingatag csónakok úsztak lapos hason,

rövidebb úton amit spóroltak vámon,

révésznek fizették szakasz számadáson.

Ma már elképzelhetetlen nekünk mindez,

hogy a vízimérnök műszer nélkül szintez,

és egész hegyeket hordtak össze gátnak,

közben szép arculatot adva a tájnak.

Ma a felszínen is alagútban futnak

vonatok, úthoz zajvédő falak jutnak,

ma ember szemére „nincs időm” von ködöt,

elrohan amellett, hol rég’ gyönyörködött.