Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 802.

802.

Mivel a kő örök, régi korok népe,

uralkodó része főként, megörökölt

sok-sok oly építményt, minek látványa,

pompája szívbe büszkeséget töltött.

Tudták, hogy évszázadokkal élnek együtt,

hogy igen nagy korszakokkal folytonosak,

legalább emlékezet szintjén kiválóbb

elődökkel tehát, mint jelenben sokak.

Ahol máig mindez megmaradt szerencse

folytán, nem sejtik: máshol sem hiányzott,

hanem rombolás szellemét és kezét

ördögi hatalom vezérelt és gázolt.

Vagy elraboltak, elvittek mozdíthatót,

előbb csak ékszert, aztán már obeliszket

szállító képesség növekedésével,

sok hűlt hely maradt ránk, azóta is viszket.

S motoszkál lelkünkben régi nagyság képe,

annak elképzelhetetlen gazdagsága,

onnan is merítünk ma szellemi erőt,

mert az Istenünknek maradtunk még társa.

Megújulva másként leszünk nagyok ismét,

bár nehéz idegen érdeket szolgálni

és közben visszaépíteni régmúltból

feltárt igaz emberséget s mögé állni.

Azok a kövek meg mesterséges térben

hatásukat vesztik, közömbössé válnak,

de volt gazdáikra figyelnek majd újra

világszemek, akik eredetit vágynak.