Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 862.

862.

Ám a reggel nem találgat: hajnalodjon,

ébredezzen? – kipattantja tágra szemét,

megszólaltat ház körül állatsereget,

teljes pompájában nyújtja feléd kezét.

A Nap úgy ragyog, mint ünneplőben király,

ő már régen felkelt, elűzte a sátánt,

és a világosság, szeretet szellemét

sugározza szerte, szépítve a látványt.

Újraindul minden, mi tegnap elhalkult,

mit estének kellett lecsendesíteni,

még az ember is álomra hajtja fejét,

mert Isten csak így engedi megpihenni.

Ne vidd ágyba magaddal a gondjaidat,

mi nem sikerült nappal, nem fog éjszaka,

vetkőztesd meztelenre a lelkedet is,

érjen el alvásban mennyország illata.

Aztán ha felkeltél, indulj el utadon,

menj tovább a célig, aztán keress újat,

amíg szorgalmasan teszed a dolgodat,

nem lesz, hogy a valóság riadót fújat.

Nem véletlen, hogy világunk szabályozott,

érte áldozatot hoztak már oly sokan,

jó szabály törvényként védi az életet,

mégis az elitünk a vesztébe rohan.

Mert a szokásokat divat lett lenézni,

bút, bajt megosztani, örömöt titkolni,

éjszaka mulatni, nappalt lecserélni,

áltevékenységet tett helyére tolni.

De a tettet azért nem lehet tettetni,

mert nyugalmat vonz elégedettség tere,

míg a szórakozást addig kell etetni,

mígnem csömörrel lesz életkedvünk tele.