Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 871.

871.

A tánc az élet, vagy maga a mozgás,

a világ legkisebbje és legnagyobbja

egyaránt lényegeként mutatkozik így,

s a miénk félúton ezt csak utánozza.

Velős megállapítás ez, de hát igaz,

hiszen szerencsésen van ilyen nézőpontunk,

mert bár összetevője igen sokrétű,

látványosan utalni erre szoktunk.

Vagyis átalakulás is mozgással jár,

de hogy mi indítja, azt nem tudja senki,

eleve olyan a szerkezete, mondják,

hogy elmozdulhat, nem tud veszteg lenni.

Akárcsak a gyerek, akit ne kötözz le,

szó által se, mert az Isten ellen vétek,

ha szülő vagy, tudod, hogy van örökmozgó,

sosem hullik alá, mint gyümölcs, ha érett.

Az a mozgás bizony, sok irány felé megy,

ha az embert nézzük mint hordozó alanyt,

elöl van rangsorban a kifinomultabb,

jövő-menő, kúszó-mászó munka alant.

Pedig utóbbi az egyértelmű hasznos,

mégis megelőzi szemünkben művészi

alkotást célzó, testet-lelket megrázó

kifejező folyamat: ezt táncnak érzi

kicsi és nagy, fiatal és öreg, attól

függetlenül, hogy végzi, vagy csak szemléli,

mindenképp részese, úgy elsajátítja

személyisége mélyén, mint ami képi

üzenet, s ha bensőleg ráhangolódik,

valami nagy távlattal azonosítva

magát, jobban érti a részleteket is,

s a lendület az új pillanatot nyújtja.