Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 897.

897.

Kis lépések teszik ki a nagy lépést is,

lebonthatjuk ilyenekre a világot,

elénk tárulnak végtelen sorozatban

anyagi részecskék és szellemi lángok.

Vegyi színtéren dúlnak a belső erők,

szerkezetekké összeállnak s bomlanak,

mert már érvényesülnek a külső erők ott is,

elkülönült testekben fejlődés halad.

Sehová máshová, bonyolultabb felé,

és ez helyhez kötött vagy helyváltoztató,

közeghatárok közt képes megmaradni,

különálló lénye már nyilvánvaló.

De az is, hogy létezése csoport-függő,

s egyetemesen elterjedt párkapcsolat,

egy szint fölött megjelenik gondolkodás,

mit nyelvtakaró fed, mint házon vakolat.

S mi már a beszéddel írjuk le a tájat,

emberviszonyokat ragadunk meg vele,

fennmaradásunknak siker a záloga,

értelmes életet lenget Isten szele.

Csak ősiek láttak az anyagban lelket,

velünk elhitették semmi létezését,

miért mindenséget kellett teremteni,

s majd létalkotó ítélete hoz véget.

Ám akik ezt az eszmét közvetítették,

csak magukig láttak meg örök emberit,

hogy mi végtelenül oszlik, nekünk mit mond,

nem tudták, s úgy lakták be az ég tereit.

Hozzánk viszont lépten-nyomon közelebb jár

az igazság mint létezésünk lényege,

de régi nézetünk merev valósága

uralkodik rajtunk, mint kényszer képzete.