Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 899.

899.

Nem lettem volna, nem lettél volna, mondod

gyermekednek, de nem, mégsem, sose tennéd,

mert ahogy halálhoz istenítélet kell,

születést a döntésre nyakadba vennél?

Ugye, nem? Ajándéknak lettél tekintve,

nem leszármazottnak, de aki a miénk,

s végtelen megtiszteltetés, hogy mi lettünk

kiválasztva szülédnek, nem tudjuk, miért.

Mert ahogy növekedtél testben és lélekben,

egyre nagyobb boldogságot jelentettél,

s aztán már nekünk kellett felnéznünk terád,

így valósult meg az emberi egység.

Életrend, hogy mi már közben hanyatlottunk,

elfed minden bajt, ha új nemzedék virul,

feladataink közt együtt pihenhetünk,

mikor ünnepelve szertartás tűz kigyúl.

Nagy élet derekán, s te annak kezdetén,

nagy mélységeket is felszánt gondolatunk,

vagy magasságokat hódít összefüggés,

mert minden attól van, hogy rá ésszel hatunk.

No, és itt kezdődnek amaz eltérések,

ahol már nem számít, ki mikor született,

ki lesz meggyőzőbb, már nem érdem, nem előny,

tágítva örök emberi természetet.

Új viszony alakul: kénytelen barátok,

kik egyetértenek, legyenek, szövetség

ez már, mert közösséggé tesznek a célok,

ha nyilvánvaló, hogyan tárul fel szentség.

Ez az emelkedett hangulat elkísér

aztán bennünket a mindennapokban is,

nyitottan további megmérettetésre,

még mikor már egyikünk nincs is, és van is.