Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 900.

900.

Régi barátnak hosszú az árnyéka,

mélyebben érint, mint ahogy elkönyveltük,

az érintettel ha találkozunk néha,

s felidézzük, mit múlt az időbe rejtettünk.

Sok-sok ügyem van, mire csak ő emlékszik,

új környezetemben annak semmi nyoma,

azt az életszakaszt nézzük együtt végig,

mely fiatalságunk rakoncátlan hona.

Vagy még többet is, mert már nagyobb teljesítmény

jellemezte munkánk, de jött a változás,

új időszámítás háttérbe nyom élményt,

mi megalapozta, hogy ez nem lett Mohács.

Mennyi éjszakán át vitatkoztunk hévvel,

magyarságról és a még jobb kormányzásról,

és azt képviseltük felelős beszéddel,

feledve magunk, szóltunk mindenki másról.

Ők azonban csak magukkal foglalkoztak

aztán, velünk már a kutya se törődött,

sikert nem érdemek s igazságok hoztak:

oly üzelmek, mitől szívünk visszahőkölt.

Eszünkkel azért még jobbítást szolgáltunk,

túl kritikusan, tapasztalatunk miatt,

hogy elkerüljük, mi visszaüthet nálunk,

mert már máshol máskor volt rontása riaszt.

Bár külön utakon, de hasonlót éltünk,

felelőtlenséget megakadályozni,

és még mindig közös, amit nagyon féltünk,

emberség-lyukakat tudjunk befoltozni.

Mert már a családunknak is van családja,

tanítványainkból lettek új tanítók,

de mindannyiunknak megmaradt csodája

a lélektűz: legyünk tovább lángját szítók.