Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 931.

931.

Földön járva lélegzünk, iszunk, termékét

esszük, s mi magunk is ’földből lettünk, földdé

leszünk’, mégis Földünk leginkább mostoha

sorsot visel, hisz’ tapossuk, kilúgozzuk,

levegőjét, folyóit, tengeréit szennyel

árasztjuk, műholdról kilessük titkait,

esőt csinálunk és vihart elhárítunk,

rajta külszíni sebeket okoz létünk.

Beleszólunk örökölt valóságába,

a magunk hasznára úgy változtatjuk meg,

hogy utolsó erejéig kihasználva

jövői állapotával nem törődünk.

Ennek megfelelően válaszolt nekünk

már a múltban, minek sok jelét láthatjuk:

elég a sivatagosodást komolyan venni,

ha az tovább terjed, végzetünket hozza.

De a tenger szintje sem úgy emelkedik,

hogy a partján élőknek ne lenne gondjuk,

jobb lenne ennek is mélyére látni már,

hogy az elköltözést időben megkezdjék.

Hogy ne üzleti szempontok irányozzák

tovább a cselekvést, ha az már félrevisz,

magátólértetődő, mégis harcolni

kell – sőt, csak kellene – érte: mert konokul

ellenáll az érdekét istenné tevők

acél-beton-fegyver-média-tulajdon

hálózata, fojtogatva földet s lakóit,

mert nincs kiút, részese vagy közös bajnak.

Milyen jó lenne élvezni a környezet

szépségeit, tájban lépegetve, vizi

és légnemű közeget úszva, repülve,

szabadon, mint régen, nem rettegve folyton,

hogy minden percünk csak rontja a levegőt,

a Föld elviselhetetlen terhe vagyunk,

bújjunk ki végre a megtévesztés alól,

van képességünk rendbe tenni életünk.